Blood in the Badlands

köszönjük a sok szép írást mindekinek
jár a pirospont és köszi a játékot is mindenkinek!

A lassan csillapodó mágikus vihar közepette, holttestek tengerében gázolva, kezében a Káosz Törpe zászlóhordozó vértől lucskos fejével Queek diadalittasan nézte, amint a még mindig kábán tántorgó Szürke Látnok - botjára támaszkodva - lassan közelít a Repülő erőd kapuja felé. Majdnem késve érkeztek. A tömzsi káoszfattyak épp a kifosztott repülő erőd kincseit pakolták fel ördögi gépezeteikre, hogy azokat pokolbéli otthonukba szállítsák, amikor a Queek vezette, összevont Skaven expedíciós sereg rajtuk ütött…

…néhány órával korábban…

…Queek seregét segítő két Szürke Látnok együttes erejének köszönhetően a Repülő Erődöt körülölelő átláthatatlan köd, szempillantás alatt szertefoszlott. A Skavenek azonmód támadásba lendültek.
Queek akit csak tudott összeverbuvált erre a mindent eldöntő, végső ütközetre. Elit testőrségének maradéka, számolatlan rabszolga, a rettegett, halálosztó „végzetkerekek”, a Skryre Klán villámágyúi, a varázstudók által megidézett teremtmények, mind, mind egyszerre indultak rohamra.

Az ütközet kulcsa, a mágikus viharok idején felszínre emelkedő fókuszpontok birtoklása és manipulálása, melyre csak a leghatalmasabb és legvakmerőbb varázstudók képesek. Ezek segítségével megsemmisítő csapás mérhető az ellenségre.
Queek tisztában volt ezzel, hiszen hónapok óta vezette seregeit csatába hasonló viharok közepette, s - nem túl nagy bánatára – jó néhány Szürke Látnok segédjét vesztette el ez alatt.

Taktikája a már megszokott, bár nem mindig bevált, elvet követte. Ő maga, elit testőrségével körülvéve azonmód megindul a legnagyobb fenyegetést jelentő célpont felé, mely ez esetben a Káosz Törpék bikaszörnyön lovagló harcos-mágusa. E közben mágus segédei minden eszközzel próbálják tartani a fókuszokat, villámágyúi megállás nélkül tüzelnek mindenre, amit kezelőik érdemesnek gondolnak, a „végzetkerekek” akit tudnak elgázolnak, a rabszolgák hordái pedig mennek és meghalnak, lehetőleg minél több ellenséget magukkal rántva.

A terv ezúttal bevált, bár nem minden teljesen úgy sikerült, ahogy remélte.
Az egyik Szürke Látnokát, idő előtt izzó lávagömbbé változtatta a Káoszfattyak harcos-mágus seregvezére, aki a hatalmas varázslat hatására ugyan elvesztette mágikus képességeit, viszont egy irdatlan méretű és bizarr külsejű szörnyeteggé változott át, amellyel már Queek sem szívesen szeretett volna birokra kelni, ezért úgy döntött, hogy inkább a fújtatva közeledő, rosszemlékű Tűzbika felé vezeti csapatát.
Az ütközet pillanatok alatt a tetőfokára hágott. A „végzetkerekek” legázolták az útjukba kerülő félig bika félig meg valami más, de vérszomjas teremtményeket. A bozótban rejtőzködő Skaven felderítők előtörtek és egy Orgyilkossal a soraik között mérgezett dobófegyvereikkel kivégezték a biztos távolban gyanútlanul várakozó Lamashut, csakhogy néhány pillanattal később messze meneküljenek egy kósza tüzérségi gránát becsapódása következtében.
A fókuszpontokat birtokló mágusok pusztító lövedékekkel és átkokkal bombázták egymást és a harcmezőn küzdőket egyaránt.
A Törpék tüzérsége pontos és halálos lövésekkel tizedelte az előre törő Skaven csapatokat, miközben a villámágyúk – Queek nem kis bosszúságára – sorra robbantak fel kezelőik ügyetlenkedéseinek köszönhetően.
A még életben lévő Szürke Látnok baljós kántálásba kezdett, s bár varázslatának befejeztével, habzó szájjal, félig őrült állapotban vergődött a porban, az egyik tornyot védő Káoszmágus vonyítva változott át vézna, rühes kis patkányemberré.
Nem kevés időbe és veszteségbe került, mire Queek és elit gárdája átverekedte magát a Tűzbikán és végre megindulhatott a Káosz Törpék utolsó tornyát védő maroknyi Káosz Törpe harcos irányába.
Eközben az őrjöngő, eltorzult rettenetté változott Törpe harcos-mágust is elérte a végzete néhány tűzlabda és egy-két célba talált mérgezett dobócsillag formájában.
Egy pontos és szerencsés lövésnek köszönhetően az egyik még üzemképes villámágyúnak sikerült ropogósra sütnie az utolsó még élő Káosz Törpe varázslót, mellyel végleg megpecsételődött az ütközet végkimenetele.

A Queek vezette elit gárda megállíthatatlanul gázolta le a Káosz Törpe gyalogságot. A csapat bajnoka után a Seregzászló hordozója is áldozatul esett a Queek retteget pengéinek. Nem volt kegyelem, de a Káosz Törpék nem is fohászkodtak érte…


…A hatalmas dupla szárnyú bronz ajtó némán csukódott be mögötte, s Queek megkönnyebbülve indult meg a 13-ak Tanácsának tornyából kivezető folyosó felé.
A több méter magas, albínó Patkány Ogre őrök parázsló tekintettel kísérték végig útját a lépcsőig, majd békésen kuporodtak vissza fekhelyükre.
Queek örült, hogy elhagyhatta a rettegett tornyot, pedig épp most jutalmazták meg győzelméért és a Repülő Erőd megszerzéséért.
Közel két évet háborúzott a „senki földjén”, hogy ismét a 13-ak kedvére tegyen.
Számtalan ütközetet nyert, tucatnyi új trófeát szerzett, és bár többször kapott súlyos sebet, sőt egyszer még fogságba is esett, úgy érezte kicsattanó formában van.
Erődjében ünnepelve fogadják majd, hatalmas lakomát csapva, de Ő már a jövőn töprengett…

Egy új, hozzá méltó küldetés gondolatával játszadozott…..

Végjáték

Argar csalódottan nézett végig a düledező romokon a ferdén álló tornyokon és az állandóan recsegő hatalmas sziklán amely még most is kereste végleges helyét a földet érés után. Ez lenne a híres repülő erőd, amelynek megszerzésért ennyi sereg indult útnak. Egy évvel ezelőtt nem gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz megkaparintani. Csak egy kietlen pusztára pár szörnyhordára és Barak Varr törpéire számítottak, nem pedig arra, hogy a világ szinte összes faja itt fog marakodni ezen a koncon. Persze a jutalom már eddig is bőséges volt. A felhalmozott kincsek már most is felülmúlták várakozásaikat, és a rabszolgák számára sem lehet panasz, de ez mégis eltörpül az erődben rejtegetett titkokhoz képest, amelyek értéke felbecsülhetetlen, és családja újbóli felemelkedéséhez vezethet. A nyereséget ráadásul az is növeli, hogy Zargev belehalt a gyíkok és a csontvázak elleni csatába, így a teljes dicsőség a testvérekre marad. A Drak nemzettség a Badlands kifosztójaként vonul majd be a történelembe.
Ahogy serege élén megindult felfelé az emelkedőn, már látszottak a robbantások és a fúrások nyomai, amelyekkel bátyja egységei kutatják át a hegyet. Nem választottak valami finom módszereket, nem használtak dúcokat vagy egyéb biztonsági eszközöket, inkább korbáccsal behajtották a rabszolgákat a lyukakba, hogy kihozzák a bent lévő kincseket. Persze meg lehet érteni Margez sietségét is. Neki kellet megszereznie az erődöt a hamarabb érkező sivatagi emberektől, és Zargevnek is két sereget kellett elüldöznie a közelből, hogy biztonságban tudják a zsákmányt. Nem lehet tudni, mikor jelenik meg egy újabb portyázó horda.
Bátyját végül az egyik düledező torony tövében találta meg, amint a bányászok és a felderítők vezetőjével tanácskozott.
- Öcsém, úgy hallom ügyesen elkerülted a harcot a hátországunkban. – a csípős megjegyzésnél csak Margez kaján vigyora fájt jobban. Az idősebb testvér ritkán kerülte el az alkalmat, hogy kinyilvánítsa felsőbbrendűségét Argarral szemben. – De kivételesen még ennek is örülök. Minden szabad kézre szükségünk lesz, hogy felpakoljuk a kincseket. Az első szállítmányt már este el kell indítanunk, mivel a jelentések egy patkány horda közeledtét jelzik. E szerint mégsem sikerült teljesen kiirtanunk őket a környékről. Remélem készen álltok egy újabb menetelésre.
- A vasdémonok készen állnak az indulásra, és a rabszolgák nagy részét is magammal hoztam. Csak akkora helyőrséget hagytam az erődökben, hogy lekössék pár hétig az ellenségeinket. – Picit zavartan kezdett el jelenteni, mivel a bátyja láthatóan egy egyszerű alvezérként beszél vele, nem pedig egyenrangú hadúrként.
- Remek, mindent felpakoltok, és hajnal előtt már indulnotok is kell. A bányászok és a sereg harmada velem marad. Ha legyőzzük a patkányokat, akkor maradunk még pár napot. Ez a hely még rengeteg titkot rejteget. Jobb esetben a Halál hágó bejáratánál találkozunk egy hét múlva. Most indulj öcsém sok még a dolgunk. – majd válaszra sem várva Margez elindult az erőd belseje felé.
Argar morgolódva ment vissza saját törpéihez. Annak örült, hogy a kincs nagy része az ő kezében lesz, de érezte, hogy bátyja és közte egyre nő a hatalmi különbség.

Hazafelé
A Világvége hegység első nagyobb dombjának tetején állva szemlélte az alatta kígyózó menetoszlopot. Elégedettséggel töltötte el a füstöt eregető vasdémonok, a fortyogva gördülő pokolágyúk és a rabszolgák végtelen áradata láttán. Néhol felhangzott egy-egy kiáltás, amikor a káosztörpék acélkorbácsa a goblinok, emberek vagy patkányok valamelyikének húsába vágott, de ettől eltekintve minden csendes volt. Utazásuk meglehetősen nyugalmasra sikeredett, mivel a bullkentaur felderítők szerint minden épkézláb sereg a repülő erőd felé igyekezett nem pedig az ellenkező irányba. Ráadásul Argar minden Dawi Zharr támaszpontot felszámolva indult a káoszpuszták felé, így a sereg még nagyobbnak tűnt, mint amilyen a valódi ereje.
Lepillantva a kezében tartott hobgoblin fejre picit elmélázott az események alakulásán. Biztos volt benne, hogy a szerencsétlen pára az igazat mondta, ennyi kínzás hatására még egy törpe is megtört volna, de a kétség mindörökre az árnyékokban fog rebegni körülötte. Picit bánkódott bátyja állítólagos halálán. Nehéz volt elképzelni, hogy egy olyan hatalmas varázslót, mint Margez Drak, hogyan tudott legyőzni egy patkány horda, de természetesen tisztában volt ellenfeleik szinte kifogyhatatlan tartalékaival, és minden fiatal törpe megtanulta, hogy sok mérgezett penge még egy K’daai-al is elbánhat. A vereség előnyei viszont összemérhetetlenül nagyobbak voltak a hátrányainál. A három hadúrból csak egy fog visszatérni Zharr-Naggrundba, de az az egy nagy gazdagságra és még nagyobb hatalomra számíthat.
Elhajította a fejet és kaján vigyorral szemlélte, ahogy az pattogva gurul lefelé a domboldalon. Még egy utolsó pillantást vetett a Badlands termékeny földjére, majd elindult a rá várakozó testőrök felé. Tudta, hogy egyszer még vissza fog térni erre a furcsa, de gazdag vidékre, és a rabláson kívül akkor talán egy állandó kolóniát is alapítanak majd Hashut dicsőségére.

Nyár bevezetés

Ahogy, Margez Drak visszaérkezett a káosz törpék területére, elégedetten látta a változást. A pusztaságban több helyen is megfigyelőállomásokat helyeztek el, és bányákat kezdtek építeni az összegyűjtött rabszolgahadak. A főváros körül már sűrű füst terítette be a tájat, ahogy a frissen felhúzott kohók és kovácsműhelyek elkezdték ontani termékeiket.
A sereg létszáma is jelentősen növekedett pár hónap alatt. Az első expedíciós haderőhöz végre csatlakozott a Zargev vezette főerő, a környékbeli hegyekből összehajtottak párezer ork és hobgoblin rabszolgát, és meglepetésükre egy jelentősebb káosz haderő is érkezett nyugatról a pusztaságon át.
Ezek a harcosok saját uraik pusztulása után gyorsan felesküdtek a törpék szövetségeseinek, hiszen biztosak lehettek abban, hogy a káosz ezen szörnyszülötteitől is megkapják, amiért a Badlandra jöttek, a pusztítás édes ízét.
Az alvezérek és a tisztek mind el voltak foglalva a frissen érkezett seregek összeszervezésével, így a nyár eleji tanácskozáson csak a három próféta volt jelen. Margez a Hadúr foglalta el a vezetőnek kijáró széket. Testvérén Argaron még mindig látszottak az ork kínzásokból eredő nyomok, de látszott, hogy a törpe még mindig Hashut kegyében van, mivel sebeit vér helyett már különböző mutációk borították - a fiatalabbik Drak életét lehet, hogy ezúttal fanatizmusa mentette meg-. Zargeven látszott, hogy nem tetszik neki a pillanatnyi erőviszony, hiszen Ő származott a legmagasabb rangú családbók, mégis a harcban tapasztaltabb testvérpár irányította a haderő nagy részét.
Margez hosszú tanácskozásra számított, így meg is lepődött, amikor a többiek hamar elfogadták a tervét a patkány birodalom felszámolásra. Argarról tudta, hogy kiszabadítása után nem igazán fog vitatkozni bátyja terveivel, de Zargev hallgatása, és a hátország biztosításának gyors elvállalása egy kicsit aggasztotta. Biztos volt benn, hogy a büszke nemes forral valami tervet, de nem volt sok ideje ezen gondolkodni, mivel a támadást minél hamarabb meg kellett indítani.

A patkányok földjén

Margez vérző fejét tapogatva még mindig nem tudta elhinni milyen könnyen besétált a patkányok faramuci csapdájába. Az elhagyatott barlangok és a varázslótorony megszerzésének vágya elvakította és ennek meg is lett az eredménye. Pedig a környéken feltűnő és csak óvatosan előrenyomuló gyíklényeket is figyelmeztető jelnek tekinthette volna. De nem, neki azonnal kellet az a torony.
Kis felderítőcsapata egyenesen besétált a skavenek jól előkészített csapdájába. Az addig kihalt vidéket, hirtelen ördögi gépezetek, és mérgező lövedékekkel felszerelt patkányok töltötték be, akik senkit sem kíméltek. Neki is alig sikerült megmenekülnie, és a vereség fájdalmas íze még most is elszorította a torkát, de tudta, hogy hamarosan eljön a bosszú ideje.
Sebesülten meredt az eléje terített térképre, amikor egy hírnök lépett be a parancsnoki sátrába. Feltörte testvére pecsétjét és olvasni kezdte a jelentéseket. Argar szinte ellenállás nélkül foglalta el a patkányok egyik legfőbb erősségét, és így már az is érthetővé vált a számára, hogyan tudtak ellenfelei ekkora erőt összeszedni az ő megállítására.
Végül azért mosolyra húzta a száját. Egy erőd azért mégsem semmi, és a maradék skaven seregnek igencsak fájni fog a feje a következő hónapokban.

A démonok földjén

Margez bikája tüzes hátáról élvezte az eléje táruló látványt. Az erődöt szinte teljesen beborította a füst, csak a tűzdémonok testét és a lángoló patkányok körvonalát lehetett kivenni. Az egyik toronyban a lángágyú még egy utolsó lövésre készült, majd lángoló vegyszerrel terítette be az előtte vergődő mutáns bestiát.
Az eddig meglehetősen agyafúrtnak számító skavenek most jelentősen elszámolták magukat, és Hashut mindig megbünteti a gyengéket és az ostobákat. Istenük démonjai élvezettel falatoztak a patkányok ropogós húsából, és habár a győzelem több törpének és egy seregnyi rabszolgának is az életébe került, mégis megérte. Az erődöt szilárdan tartották a k’daai démonjai és a törpe hadigépek, továbbá az erődítmény nagyon jó kiinduló pontnak bizonyult a hegység maradék részének megszállásra is.
A csata végeztével repülésre ösztökélte bikáját, hogy a másik ostromnál is szemlét tartson. Testvére a patkány főváros elfoglalására készült, egy olyan pusztító sereggel, amitől még maga Margez is megrettent volna. Ő is képes volt a k’daai szövetségesek megidézésére, de Argar most szerinte túllépte az ésszerűség minden határát. Könnyű volt megtalálni a félig a föld felett és félig a barlangokban elhelyezkedő várost, hiszen legalább egy kilométer átmérőjű füstoszlop emelkedett belőle a magasba. Ahogy egyre közelebb ért a magasból már könnyen láthatta, hogy nem a külső erődítmény lángol, hanem a hegy gyomrából ömlik ki a mindent elárasztó füst.
Argar és törpékből álló kicsiny serege az erődtől tisztes távolságra vert tábort. Öccse tényleg megnyerte a csatát, de úgy látszik nem tudta kordában tartani a tűzdémonok féktelen dühét, és így a város maga egy időre lakhatatlanná vált. Argar hibájából egyelőre még nem érezhette teljesnek a patkányokon aratott győzelmet, de Hashut valószínűleg kaján mosollyal figyeli öccse minden pusztító megnyilvánulását.

A káosz földjén

Mint mindig, most is a törpék vadásszák le az áldozatot, de a dögkeselyűk már gyülekeznek a tetem felett. Margez könnyedén verte vissza a patkányok kétségbeesett kísérletét fővárosuk visszafoglalására, és egyéb hírekből arra lehetett következtetetni, hogy jelentős mennyiségű skaven hagyta el a csatatérré változó hegységet. Azonban rögtön megjelentek a környék önjelölt urai. A keleti bányákban élőholtak ásták be magukat, nyugatról pedig az eddig óvatoskodó gyíklények kezdtek térhódításba. Öccse serege megpróbálta elkergetni az átkozott hidegvérűeket a varázslótorony környékéről, de egy véres csatában alulmaradt, és neki kellett meghátrálnia.
A jövő mindenesetre izgalmasnak ígérkezik. Gyíkok, csontvázak, és a patkányokat sem lehet véglegesen leírni, de a legjobban mégis a saját hátországa aggasztotta. Mire készülhet az egész nyáron csöndben ücsörgő Zargev?

A skink felderítő térde vetette magát a saurus harcosok vezetője előtt.. Egyetlen túlélőként érkezett vissza a keleti határvonalakra küldött csapatból, testét számtalan seb borította, melyekből zöldes nedv szivárgott. A gyíklények rendezett sorai éppen megindultak ellenfelük irányába, mikor a megtört testű kis lény megérkezett. A horizontot betöltő ellenséges sereg örvénylő szín kavalkádja szinte megszédítette őket. A színes szőttesek és csillogó páncélok együttese olyan látványt keltettek, melyek az őserdők vízesésekkel tarkított forgatagát idézték szemük elé. A slann mester tudta, hogy a fiatal faj ezeken a földeken ugyanolyan buzgó akarattal pusztítja a káosz férgeit, mint saját népe, azonban az ismeretlentől való félelem vagy a terület mágikus kisugárzása kapzsi féltékenységet gyújthatott a szembenálló parancsnokban. Akármi volt is az indok, most egyértelműnek tűnt, hogy a sereg nem békejobbot készül nyújtani. Remegett a föld, ahogy a szemközti mezőn megindultak a különös ormányos teremtményeken lovagoló harcosok és a két furcsa, idegen színekbe öltöztetett harci szekér párosa. A szekerek körül sosem látott mágikus szőttesek repítették hátukon páncélokba öltözött vad mestereiket. Az ellenfél jobb szárnyán egy félelmetes vasszörny lendült mozgásba és kelet felé vette az irányt, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy a seregtest oldalába kerüljön.
A Slann mágus jelt adott, a csata kezdetét vette.
’Parancsnok! Azonnal értesíteni kell Qxaotl nagyurat és valahogy meg kell állítani a csapatokat! Létezik még egy folyosó, ami a toronyba vezet és a förtelem, ami őrzi borzasztóbb, mint, amivel eddig találkoztunk. Nagyon valószínű, hogy az emberek az ő elpusztításukra érkeztek és fogalmuk sem volt a mi jelenlétünkről. A nagymester tévesen ítélte meg a helyzetet. Mindkét sereg a vesztébe rohan, ha nem sikerül elkerülni az összecsapásukat!’
A felderítő szavaira a válasz a tisztás közepéről érkezett, ahogy az állig felfegyverzett „szőtteslovagok” belecsapódtak a szaurusz különítménybe.
’Úgy tűnik elkésett a figyelmeztetés. Megteszem, amit lehet, de ezt az ütközetet elkerülni már nem tudjuk’
A csata pillanatok leforgása alatt öldöklő forgataggá változott. Az emberek turbános vezére űzte, tüzelte harcosait jó példát mutatva nekik az első sorban szablyájával ontotta a halált. A por egyre sűrűsödött a harcmezőn és a tisztás fölé szinte észrevétlenül sűrű homály kúszott. A viharfelhők morajlása lassan erősödött, természetfeletti mivoltát pedig túl későn érzékelték a seregek vezetői. Egy hatalmas dördülés jelezte jöttét az átkozott seregnek. A vasszörnyet, melyről a Mágus lord szinte már meg is feledkezett, szilánkokká robbantotta egy sötétlő áradat. A lökéshullám mely a robbanást kísérte bűzös lehelettel terítette be az egész csatateret. A halál szaga volt ez, sok száz kárhozott lélek sikolya és fájdalma sűrűsödött benne. Az ég eddigre már teljesen hamuszürkévé vált, a mező tarka ruhába öltözött teste sorvadásnak indult, ahogy a holtak légiója felette taposott. A fergeteg élén a túlvilág fényeiben derengő, áttetsző testű lovasok szántották a földet, körülöttük sírt és nyögött a levegő. Mögöttük lassú léptekkel közeledett a halál maga. Csontokká aszódott, egykor volt harcosokkal körbevéve egy izzó szemű csuklyás alak kántálta szentségtelen énekét, a föld pedig szinte életre kelt, ahogy a mélyből újabb és újabb sötét teremtmények másztak ki a felszínre. A sereg mögött oszló holtestekből és porladó csontokból emelt oltárok lebegtek, körülöttük pedig elátkozott lelkek szellemei cikáztak vadul.
Egy pillanatra minden megdermedt, a fegyverek lendülete megtört utolsót csendülve megpihentek egymáson, ahogy forgatóik a közelgő rettenet irányába fordultak. Nagy volt a baj. Az emberek vezére, mivel az első sorokban zajlott a legnagyobb küzdelem, a hátvédet szinte teljesen magára hagyta, melyen az érkező halál szinte akadálytalanul suhant át. Lovát próbálta visszafordítani és közben, teli torokból ordítva utasította megmaradt csapatait a hátsó alakzat védelmére. Nem volt remény, hogy visszatérjen és önmaga irányítsa őket, hiszen közöttük száz és száz zöldbőrű gyíklény torlaszolta el az utat. Nem tehetett mást, elmormolt egy imát isteneihez és kérte, hogy az elhullott testvérek lelkei utat találjanak a paradicsomba.
Qxaotl nagyúr közben szintén próbálta rendezni sorait, az újonnan előállt helyzetben. Az emberek szinte élő pajzsot vontak közéjük, megtörve az első hullámot. Nem sokat gondolkozhatott, hiszen az áradat már az ő jobb szárnyukat is fenyegette. Képtelenség lett volna egyszerre több fronton is felvenni a küzdelmet, és bár nem értette és nem is beszélte az emberek nyelvét a seregének adott utasításai egyértelművé tették vezetőjük előtt: a harc közöttük immár befejeződött.
’Élettel kell válaszolni a halálra, fénnyel a sötétségre.’ A mágus egy elfeledett rituálé rúnáit kezdte felrajzolni maga előtt a levegőbe. A szimbólumok hideg fénnyel felizzottak és lassan örvénylő folyamként kúszni kezdtek a talajon a holtak sereg irányába. Minden egyes megtett méterrel sűrűbb lett körülöttük a levegő és mire elérték a halott mágus csapatait már gomolygó ködként terítették be szinte az egész csatamezőt. Amerre a mágia elhaladt, a holtan heverő testek mind jobban összeaszódtak és porhüvelyükből lelkük utolsó foszlányai is távoztak. ’Rothadó elméddel uralkodsz a holtak teste felett és mozgásra bírod azokat sötét erőddel, de vajon elég erős vagy-e, hogy a lent lakozók örökké élő lelkével is versenyre kelj?’ A nekromanta csontváz testőreivel körülvéve ez idáig megállíthatatlanul menetelt, hiszen nem volt élő, aki képes lett volna feltartóztatni a fájdalmat nem érző testek sokaságát. Azonban az elhunytak lelke, melyet kiszakítottak testükből, most a Slann parancsának engedelmeskedve visszatértek, hogy nemes bosszújukat kitöltsék végzetük okozóján. Az elpusztult földből, most minden felől fénylő szellemkarok nyúltak a halott mágus irányába, belekaptak aszott testébe és foszló ruháiba. Harcosai súlyos pengéikkel szabdalták a szellemlények nyújtózó karjait, de csupán a ködfoszlányokat kavarták fel mozdulataikkal. A halálmágus nem menekülhetett, ájultan rogyott össze kínzói szorító ölelésében.
Amint a nekromanta koncentrációja megszűnt, serege szinte azonnal elkezdett porrá omlani. Az öreg csontok, melyeket eddig a mágia összetartott, most kártyavárként dőltek sorra össze. Az egyik szentségtelen oltár elveszítve irányítóját oldalra billent és hatalmas robajjal a földnek csapódott. A körülötte örvénylő szellemek megszabadultak az asztrális kapocstól, ami eddig a szerkezethez láncolva tartotta őket. A látvány leírhatatlan volt, mint egy hangok nélküli robbanás fénylő gyűrűje, úgy távoztak a kárhozott lelkek, letarolva mindent és mindenkit, akik az útjukba kerültek. A föld remegett és a mágikus torony két földalatti folyosója beomlott. Ott ahol a lejárat volt eddig, most csupán hatalmas csontkupac és megannyi hulla hevert.
’Úgy! Jobb is ha ezek a járatok mindörökre betemetve maradnak. Legyen az elhagyatott torony örök emlékeztetője mindenkinek, aki ezt az átkozott területet járja. Mi pedig emlékezzünk az áldozatra, amit az emberek hoztak ezen a napon. Fogjátok a mágus testét, most távozunk.’
A torony egyik felső ablakában mozgás támadt, egy görnyedt alak sziluettje óvatosan merészkedett az ablakhoz, hogy szemével végigkísérje az elhaladó seregeket. Néhány szót mormolt csupán, pergament szárazságú ajakiból vér buggyant ki és a régóta üresen álló terem poros padlójára csöpögött. A csatatéren megmozdult egy test. Egy apró törékeny gyíklény, eddigi halott merevségéből új életre kelt. Lassan talpra állt és hályogos szemét a torony falaira emelte. Testéből zöldes nedv szivárgott, ahogy megindult a keleti irányba.

Csendes este volt.
A hűvös esti szél lágyan tört utat a sűrű aljnövényzet között és megforgatta Kraaqu nagyúr álomfogóit a lebegő kőoltár peremén. A halk csilingelés egy pillanatra kizökkentette meditációs transzából a Slann mestert.
„Helyére kell kerülnie a dolgoknak! Nem hagyhatom, hogy az idegen világ és ez a vad erő közelsége megzavarja gondolataim nyugalmát. A félelem, a türelmetlenség és a kapzsiság az elme gyilkosai. Emlékezz a tanításra, győzd le a gyengeségeid.” A csendes mantrázástól Kraaqu ismét visszasüllyedt a félálomszerű állapotába.
A gyíklények csapatai már több mint egy hete állomásoztak a közeli csonttorony lábai mellett elterülő rengetegben. A felderítőik jelezték, hogy az elhagyatott mágikus építmény körül hemzsegnek a káosz teremtményei. Napok óta próbálták bevenni magukat az ajtó nélküli építménybe, de vagy képességeik hiánya okán, vagy csupán a féltékeny gyűlölet okozta belső csatározás miatt mindeddig sikertelenek maradtak a kísérleteik. A mágia erős kisugárzása megérintette a Slann mester elméjét is és úgy vonzotta magához, mint az éjjeli rovarokat egy fáklya lobogó fénye. Minden akaratára és összpontosítására szüksége volt, hogy ne vezesse csapatait öldöklő harcokba, és hogy önmaga ne szálljon versenybe a káosz teremtményeivel a pusztító erő birtoklásáért. Csupán percekre merte megszakítani meditációját, amíg a legfontosabb utasításokat kiosztotta vezéreinek. „Türelem! Fegyelmezzétek meg a harcosokat, a papok pedig kerüljék a torony közelségét! Egyedül a felderítők hagyhatják el az erdő biztos rejtekét.”
Ismét eltelt egy nap és úgy tűnt a gyíklények türelme meghozta a gyümölcsét. A káosz seregei végre megunták a sikertelen próbálkozást és visszahúzódtak erődítményeibe. A hegyek közt ikrekként az égnek meredő építmények ismét megteltek elfajzott gazdáikkal. Kraaqu óriási kockázatot vállalt magára azzal, hogy testőreivel körülvéve kimasírozik a nyílt terepre és hagyja magát körülvenni a sötét istenek követőivel. Bár úgy tűnt különböző patrónusok zászlaja alatt vonultak az elfajzott teremtmények, tudta jól, hogy közös célok képesek együttműködésre késztetni azokat. A fenyegetés nagy volt, azonban a megszerzett erő még annál is hatalmasabb. Az építmény ősi volt, talán az elsőként ideérkező tündék keze munkáját dicsérhette. Ereje szinte kivirágzott a mágus elméjében, és a tudás szinte magától áradt szét benne. Kraaqu végre elég erőt tudott magához vonni ahhoz, hogy a másik két óvilágból érkezett seregükkel felállítsa a mágikus hidat. Az elmék hálója végre összekapcsolódott.
„Dicsőség az ősöknek! Klaxx és Qxaotl nagyurak, a tanácsot megnyitom.”

…hetek teltek el a „Vérszarv” hegység erődjének megszerzése óta. Queek utasítást adott az erőd teljes újjáépítésére. A falakat kívül, belül állványok, csörlők, csigák, láncok, mozgó platformok és különféle szerkezetek borították. Az ádáz munkálatok a föld alatt is zajlottak.
Az ősi járatokat kibővítették, s a környéken több kijáratot is létrehoztak. Rabszolgák százai dolgoztak a felügyelők könyörtelen ostorcsapásaitól kísérve. Ha elkészül az erőd szinte bevehetetlen lesz mindenki számára…

…- Ezek az átkozott buta ember lények!...Hogyan gondolhatják, hogy kiűzhetnek minket innen!...Mindenki a falakra!...Hívjátok a lángszórósokat is!...tajtékzott Queek miután Szürke Látnok segédje tájékoztatta, egy hatalmas Birodalmi sereg közeledtéről.

Queek az erőd észak keleti tornyában állt és a mellvéd takarásából figyelte a közelgő ellenséget. A torony falaiból vér szivárgott, melynek szaga vérszomjas őrjöngő fenevadakká változtatta Queek amúgy sem nyugodtságáról híres testőrségét. A vár kapujának védelmét a Pestis szerzetesekre bízta, míg a fal mentén igyekezett mindenhová elhelyezni egyet a Skryre Klán halálos lángszórósaiból, vagy Villámágyúiból. A Szürke Látnokot egy kisebb csapattal a várudvaron hagyta tartaléknak.

A hajnali ködből fokozatosan bontakoztak ki az ellenség csapatai. Észak felől monoton kántálás kíséretében tömött sorokban masírozott a fal felé valamiféle önsanyargató vallási fanatikusnak tűnő szedett-vedett horda. Mögöttük, furcsa ló vontatta szószékéről egy emberfattya papféleség szórta az áldást rájuk.
Szemben a kapuval egy hatalmas fémszörny zakatolt rendíthetetlenül. Testéből ágyúk, csövek, és valamiféle faltörő szerkezet türemkedett ki. Mozgás közben folyamatos süvítő hangot hallatott, ahogy a gyomrában lévő forró gőz a kivezető nyílásokon át távozott.
A másik irányba fordulva Queek láthatta amint rendezett alakzatban tekintélyes méretű alabárdos egységek közelednek, további három furcsa szekérszerűség kíséretében. Az egyik egy hatalmas Oltárt cipelt, mely mögül az ostromlók főparancsnoka, egy Birodalmi Főpap, irányította a támadást.

A fal megremegett, s jó néhány helyen beomlott, amikor a birodalmi utászok aknái működésbe léptek. Ezzel egy időben a harci kürtök felharsantak, mire a támadó csapatok megkettőzték lépteiket, a „Vasszörny” motorja felzúgott, a kísérő szekerekből vakító fény tört elő, mely beragyogta a közelben menetelő alabárdosokat.
Ha a falon nem Queek és elit csapata, valamint az Örjöngő Pestis szerzetesek várták volna az érkezőket, azok már bizonyára rég üresen tátonganának, védőik pedig mérföldekre lennének.
De nem így volt, és ez lett az emberfattyak veszte. Queek az élete, de főleg katonáié árán is megvédi a nehezen megszerzett erődjét.
Amint a támadók lőtávolságba értek, az eddig a falon rejtőzködő Lángszórósok halálos permetet zúdítottak rájuk. A fal tövében éppen annak megmászására készülődő alabárdosok és a magukat még most is sanyargató agymosott fanatikusok sorai között rettenetes pusztítást végeztek a Skryre Klán lángvetői. Hatalmas káosz alakult ki az ostromlók soraiban, miközben vakító villanások közepette a Villámágyúk is bekapcsolódtak a küzdelembe.
A „vasszörny” megpróbált mihamarabb a várkapuhoz érni, de valami mechanikai hibának, vagy a kezelője ügyetlenkedésének köszönhetően motorja leállt. Ezt kihasználva az ágyúk azonnal tűz alá vették. Mikorra vezetőjének sikerült ismét beindítania, már több lyuk is tátongott a páncélzatán, melyekből fekete füst tekergőzött kifelé.
A várkapu feletti mellvédről a Pestis Szerzetesek Papja kántálásba kezdett, mire a falon kívül óriás patkányok végeláthatatlan áradata jelent meg. A mágikusan megidézett rágcsálók halálos szőnyegként borították be a fanatikus csűrhét.
A Lángszórók tovább arattak, ezúttal az egyik kísérő „Szószék”-et találták telibe, melynek irányítója végső elkeseredésében éppen rohamra készült a várfal ellen. A hajtó szörnyet halt a lángtengerben, a rajta lévő szerzetes eszméletlenül lógott a jármű oldalán, a lovak kigyulladtak és őrült nyerítések közepette hanyatt homlok menekülni kezdtek.

Queeknek nem volt ideje sokáig szemlélnie csapatainak sikereit, mert az egyik jócskán megfogyatkozott alabárdos egységnek sikerült elérnie a tornyot, melyben várakozott.
Létrák csapódtak a falnak és egy óriási kétkezes buzogányt lóbáló harci pap vezetésével tucatnyi alabárdos ember zúdult a vérszomjasan várakozó Elit Skavenekre.
Queek mellkasát kidüllesztve, visítva ugrott a Pap elé, aki kaján vigyorral az arcán fogata a kihívást. Queek a szokásos ádáz lendülettel vetette magát a Papra, de érezte valami nincsen rendjén. Reflexei eltompultak, végtagjai lelassultak, ütései mintha gyengébbek lettek volna. – Mágia!...Az átkozott Pap mágiát használ ellene…Queek ekkor vette észre a Pap mellvértjébe ágyazott kicsiny kékes fényben fürdő tükröt, melyből saját őrjöngő tekintete nézett vissza rá…

…Queeknek keményen kellett küzdenie. Bár katonái könnyű szerrel visszaverték a támadókat, neki igencsak meggyűlt a baja a Harci Pappal, mire sikerült fejét elválasztania a testétől, amit aztán a mélybe taszított egyenesen a Főpap mozgó oltára elé.

Mielőtt az alabárdosok maroknyi túlélője egy utolsó rohamra indulhatott volna, az egyik Lángszórós csapatnak sikerült célba venni őket. A mindent elsöprő lángtenger mindössze néhány fegyverét eldobált fejvesztve menekülő túlélőt hagyott hátra.
A főkapunál is eldőlni látszott a csata. A mostanra már alig vánszorgó égő-füstölő „vasszörny” végre elérte kaput. Az őrjöngő Pestis szerzetesek a falról ugráltak a gép tetejére és foggal körömmel estek neki, miközben az kíméletlenül irtotta őket forró gőzt okádó fegyverével. A véres kavalkád végét az jelentette, amikor a kapura szerelt rejtett lángszórót a Skyre Klán mérnökei működésbe hozták. A lángtenger elsöpört mindent. A harcoló szerzeteseket és a széthullás határán harcoló „vasszörnyet” is.
A Pestis pap legnagyobb megdöbbenését mégsem ez okozta, hanem az, amikor a maroknyi Fanatikus, akiknek hosszas megpróbáltatások árán sikerült megmásznia a falakat, harc helyett, Istenük nevével az ajkukon inkább a mélybe vetették magukat. – Önfeláldozás!...Valakiért, vagy valamiért…ez is egy olyan dolog, amely teljességgel érthetetlen egy Skaven számára…Legalább is, ha egy erősebb Skaven nem kényszeríti rá….

Ha még maradt is némi reményük a vár elfoglalására az emberfattyaknak, akkor az is szertefoszlott, amikor az eddig a várudvar biztos védelmében várakozó Szürke Látnok, úgy gondolta, hogy ő is kiveszi a részét a küzdelemből, dicsőséget hozván a Szarvas Patkány nevére.
A vár egyik távoli tornyát, melyre Queek nem állított védőket, a másik eddig sértetlen alabárdos egység eddigre elfoglalta és épp a tovább nyomulásra készülődtek, amikor a Skaven mágia lecsapott rájuk Először csak legyengültek, kezük, lábuk megremegett, néhányan okádni, szédülni kezdtek, majd eljött a végzetük, amikor a legyengült szervezetüket megtámadta a mágikus „fekete halál”, a rettegett pestis. A csapat létszáma percek leforgása alatt a harmadára csökkent és a túlélők sem voltak már harcra foghatóak.

…Az oltár mögött álló Birodalmi Főpap elkeseredve adta ki a visszavonulási parancsot. A kürtök felharsantak és a kevéske, de annál szerencsésebb túlélő visszaindult a biztonságot nyújtó távoli erdő irányába.

Queek, kezében a Harci Pap fejével még hosszasan szemlélte a hátrahagyott mészárlást a torony fokáról, majd kiadta a parancsot a tetemek begyűjtésére és a várban keletkezett beomlások kijavítására. Gondolta, hogy könnyű lesz megvédeni ezt a hatalmas ősi erődítményt, de azt nem, hogy ennyire. A Tizenhármak Tanácsa elégedett lesz és a következő évszakra bizonyára Őt nevezi majd ki az expedíciós seregek Főparancsnokává…

Az egész egy kis kalandnak indult, aztán pár órán belül a fél Badlands ott csatázott egy falatnyi területen. A Mount Bloodhorn gyorsan változott nevéhez hű tájjá, pedig pár nappal korábban alig lehetett megtalálni a romos erődöt.

Margez Drak kis felderítő csapatával követte a helyi hobgoblin klán vezetőit. Kételkedett benne hogy a zöldbőrűek igazat beszélnek, de amikor meglátta az ősi Ekrund várának gazzal benőtt körvonalát elakadt a lélegzete. Népe régi munkáján alig fogott az idő és a többszöri megszállás is csak az alacsonyabb falakban okoztak maradandó károkat.
Óvatosan kezdték el felderíteni a területet, amely egykor törpék ezreinek szolgált otthonul. Mára láthatóan zöldbőrűek lakóhelye volt, de valamiért az orkok és a goblinok elhagyták a területet. Margez biztos volt abban, hogy a Badlands-on kialakuló hatalmi harcoknak valami köze van ehhez is, de neki az a dolga, hogy ebből a szerencsés véletlenből is előnyt kovácsoljon. A felderítők a környező erdőkben, és a barlangok felső szintjein sem találtak ellenséget, és szerintük az erőd már hetek óta lakatlan volt.
A hadúr felállította a szükséges védelmi vonalakat, és a törpe kápolna helyén előkészített egy máglyát a szükséges idézések elvégzésére is. Amíg a hobgoblin rabszolgák (a buta lények még mindig meg voltak róla győződve, hogy szövetséget kötöttek) a várat őrizték, harcosai elkezdték átkutatni a tárnák felső szintjeit. Őseik jól értettek, hogyan kell elrejteni kincseiket, de Margez abban is biztos volt, hogy ezek a védő mágiák nem fognak tudni különbséget tenni a fiai és a bukott istenek hívei között.
Két napba telt mire megtalálták az első rejtekhelyet, majd ahogy kiismerték az építők logikáját egyre gyorsabban haladtak. Egy hét elteltével viszont nyugtalanító információk kezdtek áramlani a legtávolabbi megfigyelőktől. Több sereg is feltűnt a környéken és valószínűleg erre tartanak.
Margez csapatai még csak a felső csarnokok jó, ha felét kutatták át, de a talált kincs már így is meghaladta várakozásait. Úgy döntött, hogy csak a minimális kockázatot hajlandó vállalni a továbbiakban, hadigépek híján úgysem tudná sokáig tartani a hatalmas erődöt.
A hobgoblinok és az általa megidézett tűzdémonok elfoglalták a falak kulcsfontosságú részeit, egy kisebb osztag törpe támogatásával. A felderítő csapat többi része pedig felpakolta a talált kincseket, és elindult az egyik felderített, de elég romos menekülő járaton, amely a hegy lábától tisztes távolságra jött a felszínre. Ezen a barlangon a málhát cipelő törpék is nehezen jutottak át, így remélték, hogy esetleges üldözőik is lassan fognak haladni.

Habár az információk törpékről, élőholtakról és gyíklényekről is szóltak, mégis egy nagyobb ork sereg érte el először Ekrund várának falait. A káosztörpék és szövetségeseik zárótüze meg se kottyant az őrjöngő orkoknak, és hamarosan már a falakon folyt a véres küzdelem. Margez Dark ahogy látta, hogy fiai nem tudják feltartani a hordát, rohamra indul repülő bikájával, hogy legalább egy nagyobb csapatot eltérítsen az ostromtól.
A váron kívül csapott le az éppen következő rohamukra készülő zöldbőrűekre, de hiába pusztított el több tucat orkot, a mágikusan megerősített horda végül maga alá gyűrte szeretett hátasát, és a hadúr is az életét kilehelő bestia alá szorult. Pár percre az eszméleté is elvesztette, mert amikor magához tért, már egyedül volt a hullákkal beborított rét közepén. Ahogy a halott bika fedezékében feltápászkodott és körbekémlelt, látta, hogy az események nem éppen a kedve szerint alakultak. A várfalon az orkok a megmaradt k’daai-al és egy csapat frissem megjelenő patkánnyal viaskodtak, amíg a kapu felelő egy nagyobb osztag törpe jelent meg láthatóan a bukott isteneket imádók közül.
- Vége a mókának. – morogta maga elé, ahogy bicegve megindult a közeli erdő felé. A tűzdémonok úgyis addig pusztítanak, amíg éhségük nem csillapodik, és mivel ma is jóllakottan térnek vissza világukba, így legközelebb is válaszolni fognak hívására. A hobgoblin rabszolgákért meg úgysem kár.
Lassan érte el a biztonságot jelentő erdő határát, de szerencséjére a seregek egymás gyilkolásával voltak elfoglalva így senki sem törődött egy vánszorgó törpével. Ahogy biztonságos távolságból visszanézett, látta, hogy a k’daai végleg megfutamítja az orkokat az erődből, de egyre több skaven kezd gyülekezni a várfalon. A törpe sereg pedig tisztes távolságból figyelte az eseményeket.
A patkányok vezetője, egy szürkébe öltözött mágiahasználó előbb elgondolkodva nézegette a legnagyobb tornyot birtokló k’daai-t, majd kántálni kezdett. Margez mosolyogva figyelte első esetlen próbálkozását, majd amikor megérezte a varázsló második varázslatának hullámait, egy legyintéssel útjukra engedte démoni szövetségeseit. - Nem baj, ha azt hiszi képes erre. – Gondolta miközben látta a diadalittasan megforduló patkányt.
Ahogy lefelé biceget a hegyoldalon a kincseket cipelő csapata felé máris egy új terv kezdett körvonalazódni ördögi elméjében. Ha a patkányok ilyen távol keverednek egy szép kis háborúba, vajon mi védi a hátországukat? Ideje lenne megnézni.

A menekítő csapat maroknyi túlélője kíséretében Queek kilépett az erőd valaha borospincének használt dohos és penészes helység falába robbantott nyíláson. Elit testőrségének kapitánya már várta őt odalent. A Skavenekre nem jellemző módon örömmel fogadta urának visszatértét, s máris elindul, hogy elvezesse Queeket az erőd fogadóterméből kialakított parancsnoki szállásra.

A vértől mocskos és félig kiégett várudvaron Orkok, Goblinok, Skavenek és Queek számára ismeretlen törpékre emlékeztető tetemek hevertek hatalmas kupacokban. Könyörtelen felügyelőik kíséretében, rabszolga patkányok darabolták módszeresen a halottakat.

- Legalább az élelemmel egy darabig nem lesz gond. – gondolta Queek.

Hosszú lépcsők vezettek az egyik még épen maradt toronyban található fogadóterembe, ahol Szürke Látnok segédje már idegesen várta. Queek továbbra sem bízott benne, de tudta, hogy a Varázsló nem mer ellene szegülni, mert ha Ő nincs akkor az Elit Stormvermineket sem küldik otthonról. Nélkülük pedig lehetetlen lenne folytatni a hadjáratot.

- Beszélj! – vicsorgott rá a varázstudóra Queek, miközben arrébb rugdosott egy lábatlankodó rabszolgát.
A Szürke Látnok félve kezdett bele mondandójába.
– Hatalmasságod hősies és önfeláldozó cselekedete után a sereg maradékával, kicselezvén azokat az átkozott, elpusztíthatatlan gyíklényeket, tovább nyomultunk az ősi föld alatti járatokon, amíg el nem értük az erőd pince rendszerét. A felszínre érve hatalmas káosz fogadott minket. A falak lángoltak. A gyilokjárón démoni tűzlények csatáztak zöldbőrűekkel. A várudvaron temérdek halott, valamint egy óriás póklény látványa fogadott minket, amint az éppen cafatokra tépett néhány „Démon törpét”.
Mivel Nagyságod parancsa az erőd bármely áldozat árán való elfoglalása volt, ezért nem haboztam személyesen harcba vezetni a sereg maradékát. A felderítők taktikai géniuszomnak köszönhetően sikeresen feltartották, majdhogynem megölték a hatalmas póklényt. Eközben a többi harcossal vállvetve pusztítottuk az erődöt ostromló zöldbőrűek hordáit.

Ennél e pontnál a Szürke Látnok picit megtorpant a történetben. Elgondolkodott, hogyan is kéne folytatni, majd úgy gondolta jelentéktelen részletekre Queek Nagyúr úgysem kíváncsi, ezért az Orkoktól való csúfos megfutamodást, valamint azt, hogy a várat gyakorlatilag a Démoni Tűzlények egyedül védték meg nem is találta fontosnak megemlíteni.

- Minekután A Tűzlények kisebb segítségével elűztük a Zöldbőrűeket az erődtől hatalmas mágiámnak és a Szarvas Patkány áldásának köszönhetően elűztem a Démoni Tűzlényeket erről a síkról, vissza oda ahonnan jöttek. Ezek után biztosítottuk a várat, majd azonnal útnak indítottam a felderítőket, hogy Fenségedet kiszabadítsák a Békalény fogságából….Így történt…

Queek nem tudta mit higgyen el, de tudta, hogy a dolgok nem egészen így történtek. Azonban két dolgot nem vonhatott kétségbe. A vár az Ő kezén volt és a felderítők sikeresen kiszabadították a fogságból.

A dolgok jól haladtak....

A tűzvarázsló merengését a keleti őrség kiáltása törte meg. Elkapta szemét a lángok igéző táncáról, és aggódva tekintett a közeledőre. Nem tudta eldönteni melyik hírtől tartott jobban, az orkok támadásától, vagy egy szövetséges érkezésétől. A máglyák fényében látta, hogy az őr az ég felé mutogat, és ahogy szeme kezdett hozzászokni az éjszaka sötétjéhez észrevette a lassan közeledő
repülő bestia körvonalait. A lény feje vörös fényben izzott, így még könnyebb volt felismerni a közeledő rettenetet. Még mindig reménykedett benne, hogy egy sárkány tévedt erre, de közben intett az őrnek, hogy ne fújjon riadót. A közeledő nem egy őrjöngő szörnyeteg, hanem a törpék egyik legfélelmetesebb hadura volt.
Zamarg gyorsan elküldte az őrt, hogy keltse fel a többi tisztet. A bullcentaur és a seregzászlós már több órája leitta magát szégyenében, így reménykedett benne, hogy a két tántorgó talán eltéríti egy kicsit a nagyúr haragját.

Margez Drak megveregette bikája oldalát, miközben lefelé ereszkedtek a tábor felé. A máglyák sokasága egyre inkább rossz érzéssel töltötte el. Elsőre azt hitte, hogy a győzelmi ünnepre érkezik, de mikor meglátta a tüzek elrendezését rájött, hogy itt másról lehet szó. A hosszú úttól már fáradt hátasa egy hirtelen ütődéssel csapódott a földnek, amitől a törpe szinte kirepül nyergéből. Margez mérgesen rántotta meg az egyik kínzóláncot, amely a bika húsába volt ágyazódva. Az állat két lábra ágaskodott a hírtelen jött fájdalomtól, de ahogy a büntetés ereje csillapodott az állat is szép lassan megnyugodott és lefeküdt, hogy mestere leszállhasson a hátáról.
A hadvezér ekkor vette észre a közeledő tiszteket, és kérdőn fordult a tűzmágus felé, nem értve öccse miért nem siet az üdvözlésére. Zamarg térdre borulva kezdte el magyarázni az eddigi eseményeket két társa pedig a háttérben toporgott szótlanul, lehorgasztott fejjel. A düh szép lassan kezdett eluralkodni Margez érzelmein ezért egyik kezét lassan a tűz fölé emelve hagyta, hogy testét átjárja a fájdalom, de egyenlőre visszatartotta haragjának kitörését. Erre az energiára még szüksége lesz a mai estén. Ahogy a rettegő tűzvarázslóra nézett, fejében ördögi terv kezdett körvonalazódni.
- Szítsd fel a tüzeket – majd a háttérben várakozókhoz fordulva hozzátette – ti pedig gyűjtsétek be a környékbeli goblinokat hajnalig.
Válaszra sem várva kezdte előszedni csomagjából a féltve őrzött mágikus porokat. A művelet, amire készült nagyon veszélyes volt, de nincs más választása, ha már öccse ilyen botor módon hibázott.

Ahogy a halotti máglyák fénye egyre magasabbra csapott Margez is lassan végzett a mágikus jelek felfestésével. A hadúr elfoglalta helyét a tüzek alkotta kör közepén és lassan kántálni kezdett. Egy áldozati tőrrel megvágta bal tenyerét, hogy szép lassan csordogálni kezdjen a vére, majd imádkozás közben sérült kezével pár cseppet hintett három nagyobb tűzre. Normál esetben sokkal nagyobb áldozatra lenne szükség, de ma az égő törpék tökéletes táptalajává váltak Hashut mágiájának.
Zamarg mellette állva kényelmetlenül figyelte az eseményeket. Általában lenyűgözte a máglyák forrósága, főleg, ha azokat a saját mágiája is táplálta, de most tartott az események következményeitől.
Hangos üvöltés hallatszott az egyik tűzfészek közepéből, majd egy három méter magas tűzdémon kezdett alakot ölteni. A termetes K’daai bőre leginkább az épp megszilárduló lávára emlékeztetett, kezéből, és szájából pedig folyamatosan apró lángnyelvek csaptak ki. A szörny meghajlással köszöntötte az őt megidéző hadurat, majd a tisztás szélére húzódott helyet adva a mögötte érkezőknek. Ahogy egyre több K’daai tűzszülött lépett ki a máglyák közepéből, azok tüze egyre kisebb és gyengébb lett.
Margez elégedetten tekintett végig teremtményein, majd az utolsó eddig érintetlen máglya felé fordult.
- Szítsd fel ennek is s tüzét. Had legyen forró, mint Zharr-Naggrund katlanjai. – Majd miközben a tűzvarázsló a máglya felé lépett ő áldozati tőrét újra a bal kezéhez emelte.
- Fogadd áldozatunk Sötétség Apja. – Kiáltott fel és egy hirtelen mozdulattal tőrét az éppen háttal álló Zamarg nyakába mélyesztette, majd a tűzvarázsló még rángatózó testét a lángokba lökte. Ekkor szabadította fel minden haragját, és az idéző mágiának egy mélyebb és veszélyesebb szintjét kezdte el kántálni. A válasz gyorsan érkezett, ahogy a máglya hirtelen szétrobbant égő fa és csontdarabokkal hintve be a környéket. A hadurat elrepítette, a feltörő démoni erő. Kótyagos fejjel kezdett feltápászkodni a porból, a látvány viszont mindenért kárpótolta. A megidézett pusztító hatalmas termete mellett még a bikája is eltörpült. A démon egész testét tűzcsóvák borították, és vad forgolódása egyértelművé tette, hogy nem lehet sokáig visszatartani a csatától.
Kaján mosoly ült ki Margez arcára, ahogy elkiáltotta magát.
- Mindenki készülődjön. Visszavágunk!

Már felkelt a nap mire a sereg elérte a falakat, de Margezt ez egy cseppet sem izgatta. A törpék által terelgetett goblinokért úgysem kár, a K’daait meg nem kell félteni egy ellenséges zárótűztől. Általában szeretett ördögi terveket kifundálni egy-egy támadás kivitelezésére, de most inkább csak hagyta zajlani az eseményeket. A démonokat úgyis elvakítja a vér szaga, a sereg többi része, pedig jobb, ha megvárja, ami a pusztítás után marad.
Az orkok mindenre felkészültek – majdnem mindenre. A falakat elárasztó lángfüggöny és az azokon áttörő démonok serege gyorsan felőrölte őket, és ahogy a kiégett vár szép lassan az enyészeté lett, a tűzdémonok is jóllakottan elkezdtek hazatérni saját világukba.
Margez kedvét még az sem rontott el, hogy testvére maradék törpéi futásnak eredt egy ostoba squig láttán –majd később megkapják méltó bűntetésüket-.
Délre a goblinok és a maradék K’daai uralta az egész erődöt, már ami megmaradt belőle. A börtönben szerencsére megtalálták testvére megcsonkított, de még lélegző testét is.
- Vigyétek a táborba, ha Hashut úgy akarja életben fogy maradni. – Adta ki az utasításokat, majd a maradék tűzdémon felé fordult. – Gyújtsátok fel ezt a porfészket. Nekem ideje új prédát keresnem.

A legkiválóbb felderítőkből verbuvált csapat észrevétlenül lapult a sűrű aljnövényzetben. Vezetőjük az Eshin Klán orgyilkosa, Queek hadúr láthatatlan őrangyala, most idegesen kémlelte a gyíkemberek táborát. Klánjának Hadura, aki maga is a 13-ak Tanácsának tagja, fejét fogja venni, ha Queek kiszabadítása kudarcot vall.
Hibázott, amikor hagyta, hogy azaz átkozott, kemény bőrű gyíkharcos legyőzze parancsnokát, majd az ütközet zűrzavarában néhány kisebb termetű gyíklény elhurcolja, annak eszméletlen tetemét.

A szerencse úgy tűnt melléjük szegődött. Noha tökéletesen beleolvadtak a környezetükbe, észrevétlenségük mégsem rajtuk múlott. A hideg, mely az éjszakával együtt érkezett a Gyíkok hatalmas táborára okozta az őrszemek érzékszerveinek eltompulását és bioritmusuk rendkívüli lelassulását. A forró délről érkezett hideg vérű hüllőlényeket felkészületlenül érte a hegyekben gyakori fagypont körüli éjszakai hőmérséklet. Az őrszemek és a táborlakók majdhogynem vegetatív állapotba kerültek, s szinte mozdulatlanul ültek, feküdtek a fák ágaiból és az aljnövényzetből épített kunyhóikban.
Mindössze az a tucatnyi nagytermetű gyíklény jelentett veszélyt melyek a közelben lévő hatalmas máglya körül üldögéltek. Az őrszemek gyűrűjében az orgyilkos megpillantott egy furcsán faragott és mindenféle tollal, csontokkal díszített színesre festett oszlopot, melyre Queek Nagyúr eszméletlen testét kötözték ki.

A gyíklény éppen elfordult a meleget sugárzó máglyától, amikor süvítő hangra lett figyelmes.
Két társa a földre rogyott mellette és mielőtt elérhette volna a riadójelzést leadására szolgáló hatalmas bronz gongot hátában éles fájdalmat érzett, majd elterült a földön.
Az orgyilkos hosszú szökellésekkel a lelassult gyíklények számára felfoghatatlan sebességgel Queek Hadúr mellett termett és fürge mozdulatokkal kiszabadította a totemoszlop fogságából.
Queek már korábban magához tért, de eddig a pillanatig úgy látta jónak, ha fogva tartói továbbra is eszméletlennek hiszik.
Az orgyilkos azonnal két kardot nyomott Queek kezébe, aki abban a pillanatban, gyakorlott mozdulattal küldött a másvilágra egy rárontó gyíkharcost.

Mire a tábor lakói felocsúdtak, már amelyiknek eljutott a tudatáig, hogy mi is történt a kis csapat immáron Queekkel az élen már a tábor pereménél járt. Ekkor az erdő sötétjéből hirtelen előttük termett egy apró gyíklényekből álló éjszakai felderítő csapat, amint azok ép a táboruk felé tartottak. Vezetőjük egy furcsa, színes tollakkal és apró csontokkal díszített maszkos teremtmény volt. Kezében ismeretlen csontból faragott botot lóbált. A Skinkek meglepetése nagyobb volt, mint a menekülőké, így a rövid összecsapást az életükért futó Skavenek nyerték.
Mielőtt tovább indultak volna, Queek megpillantott a halott Shaman nyakában valami furcsán csillogó talizmánt. Ha már a fejét venni nincs ideje, elviszi azt a trófea gyűjteményébe.

(az időrendiség miatt Dugó bejegyzését egyel hátrébb toltam - a szerk.)

Gropp zavartan piszkálta csorba körmeit egy törött lándzsaheggyel. Erősen összpontosított, homlokán a ráncok összeszorultak a koncentrációtól. Bamba képén látszott, hogy komoly feladat számára a megszáradt sárdarabok eltávolítása. Gropp nem számított túlzottan eszesnek, még fajtársai között sem sorolták az intelligensebbek közé. Két hete balszerencsés körülmények között elvesztette a hordát, és most, ha lehet még esetlenebbnek tűnt a szokásosnál. ’Hiba volt üldözőbe venni azt a patkányt.’ Bár zsírosnak tűnt, és igazán remek nyárs készülhetett volna belőle, miatta egyedül kellett ebben az ismeretlen erdőben bolyongani. Két nappal ezelőtt aztán rábukkant egy csapat nyomaira. Sokáig követte a csapást, melyet a vonuló horda hagyott maga mögött és most végre megpillantotta a táborukat is.
Orkok voltak, bár egy idegen törzs, mégis a fajtársai.
A nagyobb testvérekhez bátortalanul közelített volna, az orkok nem különösebben szívlelték a nyeszlett fajtársaikat. Ezek az orkok pedig ha lehet még félelmetesebbek voltak, mint akikhez a Görbe Hold törzsben hozzászokott. Zöld bőrük fényesen csillogott, furcsa kutya pofájukban hegyes fogak sorakoztak, testük pedig izmos farokban végződött. Ezek voltak a legkülönösebb zöldbőrüek, akikkel rövidke eddigi élete során összeakadt. A törzsfőnök, az a hatalmas hájas vadork (legalábbis a tollas fejdíszből erre következtetett) sámán lehetett, akit az elit ork harcosok állandó sorfala vett körül. A félelme kissé alábbhagyott, mikor megpillantotta fajtársait a tábor nyugati szegletében. Sokan voltak, és szorosan egymás mellé húzódva ücsörögtek. Ahogy jobban szemügyre vette a csoportot ismét feltűnt neki néhány apró különbség. Ezek a goblinok apróbbak voltak, mint ő. ’Ez jó!, Gropp megmutatja nekik az erejét. Még az is lehet, hogy Gropp parancsnok lesz az új törzsénél!’ A fák között közelebb óvakodott, ügyelve arra, hogy az orkok sátrait jó messze elkerülje. Lassan haladt, nem akart kockáztatni. Akármennyire is nyeszlettek ezek a goblinok mégis elég sokan vannak hozzá, hogy együtt elbánjanak vele és Gropp nem akarta bemutatkozását egy alapos veréssel kezdeni. ’Gropp magabiztos lesz! Gropp nem egy szemétrágcsáló szolga, hanem az ő új vezetőjük’ A kis goblin széles mozdulattal szétnyitotta a lehajló ágakat és előlépett. Mellkasát megfeszítette, lábujjhegyen pipiskedve kihúzta magát majd nagy levegőt véve hangos üdvözlésre nyitotta ajkait. Az apró termetű lények egy pillanatra megdermedtek, kicsiny gombszemük tágra nyílt és őszinte csodálkozással fordultak a tábor széle felé…
…hogy lássák, amint a hirtelen közéjük toppant idegen arccal előre a homokra bukik. Gropp nyakából egy kicsiny, színes tollban végződő dárda állt ki. A fák ágai megrezdültek, és ahol eddig csupán a lombkorona színes forgataga volt látható egy gyíkszerű lény sziluettje kezdett előtűnni.

Kraaqu nagyúr a gyíkemberek csapatának vezetője méltóságteljesen lebegett szent kövén alattvalói felett. Mindkét oldalán sorfalat képezve templomőrök vigyázták biztonságát. A lebegő palanquin előtt egy apró gyíklény állt mélyen meghajolva.
’Nagyuram! Megvizsgáltuk a foglyul ejtett teremtményeket. Úgy tűnik, mindkét lény a fiatalabb fajokhoz tartozik és őshonos ezen a területen. A zöldbőrű teremtmény valamiféle elkorcsosult tünde faj lehet, úgy tűnik ártalmatlan és gyenge vérvonalból való. A másik lény is egy korcs, valamiféle rágcsáló fajta. Viszont jóval aggasztóbb, hogy mutációit úgy gondoljuk, a káosz erőinek köszönheti.’
’Tisztába voltunk vele, hogy ilyen közel a káosz szívéhez számítanunk kell annak fertőzéseire. Pusztítsátok el azt a teremtményt, a másikkal pedig próbáljatok valahogyan szót érteni. Ha tényleg e vidékre való, talán segíthet eligazodni nekünk. A felderítő csapatok induljanak!’

Haaxcaz a szaurus harcosok vezetője ordított. Torkánál a bőrlebernyegek kitágultak, ahogy a patkányok vezérére vetette magát. A parancs egyszerű volt, Kraaqu nagyúr végezni akart a káoszfertőzött lényekkel, és ha a kígyó fejét levágod, a teste sem élhet sokáig. A patkánylény fejhangon visított, ütései pedig mint a záporeső kopogtak a hatalmas gyíkember pikkelyes bőrén. Vörösen izzó szemében a gyűlölet lassan átalakult félelemmé, ahogy az erőteljes alak fölé magasodott. Queek Headtaker ős öregnek számított annak figyelembevételével, hogy a skaven harcosok ritkán élték meg a harmadik életévüket. Megannyi koponya és lenyúzott bőr díszítette a páncélját, azonban ilyen teremtményt még sohasem látott. Hiába próbálta bevetni a legrafináltabb trükkjeit, hiába volt a fegyverekre felkent mérgek halálos fenyegetése a gyíklény bőrén még csak karcolást sem tudott ejteni. Hátrálni próbált, de a körülöttük őrjöngő elit harcosok résnyi helyet sem hagytak maguk körül. ’Éreztem, hogy egyszer az a förtelmes kotyvalék lesz a vesztem. Bár inkább úgy gondoltam, hogy a gyomorsavam öl meg nem pedig az őrjöngő düh, amit a „sámánpuliszka” okoz…’ A testek szorosan összezártak Queek körül nem volt egérút, nem volt menekülés. Még látta, ahogy ellenfele súlyos szablyája felemelkedik , érezte ahogy a lény forró nyála az arcára fröcsög. Azután már csak a fájdalom maradt. Úgy érezte, mintha ezernyi apró tűzhangya marna belé. Zsibbadó karja, mint egy törött faág élettelenül lógott az oldalán. A következő ütés a fejét érte és ő végleg elvesztette az eszméletét.
Kraaqu nagyúr eközben testőreivel körülvéve az első vonalakból irányította a támadást. A mágia örvénylett körülötte és ő olyan könnyedén szelídítette meg az áramlatokat, ahogyan egy gyermek szappanbuborékokat fúj a lágy nyári szellőbe. A pestis papok rendezett sorai felbomlottak, lágyan pergő hamuként foszlottak el a csapat útjából, ahogy a főpap szekerét apró szilánkokká zúzták a templomőrzők alabárdjai. A harc egyenlőtlen esélyekkel zajlott, és így látta ezt az árnyékokban megbúvó szürke látnok is. Egy patkánynak nem elég erősnek vagy szívósnak lenni ahhoz, hogy sikeressé váljon. A bátorság és a hősiesség még nem emelt egyetlen skaven vezetőt sem bársony trónusra. ’Ha a halál vár, hát fuss és nevess az arcába, ne várd meg, míg a csontok zenéjére kél a táncos fürge láb!’ ’Visszavonulunk, az erőd felé, mégpedig most azonnal! Queek és őrült fanatikusai csak had járják a hadak útját egymaguk. Én még a sátramban kívánom elkölteni a vacsorámat, nem pedig a Szarvaspatkány csontasztalánál.’
Csupán néhány perc kellett ahhoz, hogy a patkányok teljesen eltűnjenek. Ha másban nem is, a rejtett utak megtalálásában és eliszkolásban verhetetlenek voltak. A Slann nagymester a harc elültével végre körülnézhetett. Súlyosak voltak a veszteségeik, a legkisebbek szinte mind egy szálig holtan hevertek a tágas mezőn. Haaxcaz testét harcosai saját vállukra emelve vitték a nagyúr színe elé. Nem lélegzett, oldalán egy csúnya tályogos seb éktelenkedett.
’Amíg mellettem vagy, nem halsz meg soha egészen hűséges szolgám.’ A mágus kezei zöldes izzásba kezdtek, körülötte növekedésnek indultak a rét növényei is. A harcos testén hamarosan zöld indák kúsztak fel és szinte teljesen elborították hatalmas szirmú virágok. Egy halk dobbanás, egy sóhaj…’Kelj fel és vezesd tovább a harcosokat. A szárnyas kígyónak még várnia kell rád. Az utunk folytatódik…

Skaven Part 4.

Queek dühösen vicsorgott a közeledő ellenségre. – Már megint ezek az átkozott Káosz harcosok…már megint ez az átkozott „Halál Mágus”. Egyszer már megfutamította őket s most ismét dacolni mernek vele.
Testőrsége védőgyűrűjében Queek úgy manőverezett, hogy ezúttal Szürke Látnok segédje nézzen szembe a nagy hatalmú Káosz varázslóval és kísérőivel, ő pedig a kisebb fenyegetést jelentő barbár horda felé irányította csapatát.
A mágikus vihar, melyet a 13-ak Tanácsától kapott mágikus zászlójukkal előidéztek, szűnni nem akaróan tombolt a csatatéren.
Távolról, az ellenfél hátsó vonalai felől fülrepesztő, démoni bömbölés hallatszott.
Queek, noha nem volt érzékeny a mágia áramlására mégis ezúttal érezte, amint megremeg a levegő. A szürke Látnok a földre vetette magát és a fejét fogva vonyított, a Pestis pap egy villanás kíséretében eltűnt ördögi szekerének fedélzetéről, a barbár hordát vezető Káosz boszorkány habzó szájjal vonaglott, a Halál Mágus testéből gyilkos energiák szabadultak fel s téptek szét mindenkit aki a közelében tartózkodott.
Queek elégedetten mosolygott miközben rohamra indította elit stormverminjeit a Barbárok ellen….helyes pusztuljanak csak a varázslók…

A véres mészárlás közepette újabb bömbölés hallatszott, mely ismét próbára tette a mágia használók szívósságát és mentális felkészültségét. A Szürke Látnok ismét felülkerekedett a Mágia ártó szelén, a Halál Mágus tovább irtotta saját katonáit. A Káosz boszorkány folytatta öklendezését, bár szenvedése nem tartott sokáig….Queek kíméletlenül végzett vele.

Az őrjöngő pestis szerzetesek hatalmas harci gépezetük kíséretében rárontottak a Halál Mágusra és a jócskán megfogyatkozott csapatára, akik a biztos pusztulás helyett a visszavonulást választották.

A csata tovább tombolt. A Skryre Klántól kölcsönkapott Villám ágyúk szakadatlanul lőtték a háttérben bömbölő fenevadat. Queek Stormverminjei vérfürdőt rendeztek a Barbárok sorai közt. A Pestis szerzetesek őrjöngve néztek farkasszemet a feléjük tartó Káosz harcosokkal...

A tomboló vihar egyik pillanatról a másikra elmúlt, felfedvén a Szürke Látnok előtt a menekülő Halál Mágust és a maroknyi túlélő harcosát, amint azok a saját vonalaik felé hátrálnak. A meglehetősen legyengült Skaven mágus összeszedte maradék erejét egy utolsó varázslat elmondására. Ha ez sikerül az ütközetnek vége….

…Queek kardja épp félúton volt, hogy lesújtson a lomhán és képzetlenül hadonászó barbár védtelen nyakára, amikor egy hatalmas vakító villanás közepette áldozatta szertefoszlott.
De nem csak az, hanem az összes még élő és harcoló barbár, káosz harcos, káosz szekér…minden…csak a csend maradt…még a holtak is eltűntek, ahogyan a Káosz boszorkány feje is amit az imént akasztott az oldalára.

Ahol az imént még a menekülő Halál mágus és csapata bukdácsolt, most néhány zavarodottan pislogó patkány ténfergett céltalanul. A Szürke Látnok ismét elégedetten vigyorgott. A Szarvas Patkány bizonyára kedveli, hiszen a létező leghatalmasabb varázslatot oly simán sikerült elkántálnia, most már nem először, mint ahogy egy vásári mutatványos téveszti meg nézőit, ócska kis szemfényvesztéseivel.

Futár! - vidd hírül a tanácsnak, hogy hogy a nagy hatalmú, legyőzhetetlen Queek Hadúr ismét győzelmet aratott, s most délre indul, hogy a végre járható hágón át meghódíthassa a "Vérszarv" hegység rettegett ormain elterülő bevehetetlennek hitt, ősi bányaerődöt....

- Mi az, hogy átálltak?
Slaanesh nagyúr tajtékzott. Arcáról a mindig cinikusan mosolygó, szoborszerű maszk teljesen eltűnt.
- Tőlem nem pártolhat el senki! Én vagyok az, aki csábít, hozzám fordulnak féltékenyen és vágytól csöpögően a rabul ejtett alantas szívek!
A mívesen faragott, torz ábrákkal díszített hatalmas trónus karfája recsegve morzsolódott össze a káoszisten szorító kezei között. Az eddigi magabiztosság gyorsan elpárolgott a rossz hír hozójából. A teremszolga fogai akaratlanul is összekoccantak, még sohasem érzett ekkora félelmet hosszú élete során. A masszív érzelem hullám végigsöpört az egész termen és térdre kényszerített mindenkit, aki a falak között tartózkodott. Egyetlen vágya volt a jelenlévőknek, szolgáknak, őröknek és kultistáknak, elnyerni a megfelelő büntetést minden eddigi és ezután elkövetett bűneikért. A hamuszürke bőrű, rákollókban végződő kezű szolga mestere előtt, a földön csúszva esedezett bocsánatért. Teljesen megtört elméje minden gondolatot kisöpört a fejéből és megtörte az eddig fenntartott koncentrációt. Az illúzió fátyla lehullott testéről, az eddigi formákat felváltotta egy csupasz, kék bőrű, arctalan lény törékeny sziluettje. Slaanesh először értetlenül tekintett a furcsa átalakulásra, lepergett néhány perc mire a felismerés tüze fellobbant elméjében.
- Tehát erről van szó. Hogyan is gondolhattam, hogy a koszos tárnáikból előbújó törpék maguk mellé állíthatják az embereimet. Az is szégyen, hogy azokat az alantas férgeket a káosz teremtményeinek tekintik. Gondolhattam volna, hogy Tzeentch látszólagos közömbössége csak ködfátyol, mellyel cselszövéseit próbálja palástolni. Jöjj csak közelebb „barátom” és suttogd a fülembe férges nyelveddel, mire is készül mestered pontosan!
A szolga nem mozdult, reszketeg térdein támaszkodva arctalan fejét a magasba emelve várta a kiszabott büntetést. Elméje megrogyott és most öntudatlan transzban lebegett élet és halál mezsgyéjén.
- Úgy! Azt hittem nagyobb intelligenciával megáldott követői vannak a változás istenének. Vagy talán úgy gondoltad testvérem, hogy annyira gyengeelméjű vagyok, hogy elég lesz egy pondrót kémkedni küldeni az udvaromba. Legyen hát, játszunk a te szabályaiddal! Ha adtál szelet, nekem már csak egy jó erős vitorla kell, hogy befogjam azt. Elfogadom a segítséget és a mágiát, amivel ellenem fordítottad saját követőimet.

Már 3 hét eltelt a legutóbbi csata óta. A mágus figyelte, ahogy a hatalmas sziklák tövében a torony szikrázott. Nyers mágia örvénylett a falak között, ahogy mind magasabbra és magasabbra nyújtózott a karcsú építmény. Tzeentch ereje ebben a világban általában gyengébb, mint saját birodalmában, azonban ez a terület valahogy ösztönösen vonzotta a varázserők minden formáját. Olyan volt, mint egy gyűjtőlencse, egy fókuszpont, amely felperzsel és elemészt mindent ami a sugarába kerül. Természetesen csak akkor, ha avatatlan kezek próbálják irányítani.
- Csupán néhány nap kell és elkészül a mű, Slaanesh mester igazán büszke lesz rá!
A halálmágus magabiztosan szemlélte az épületet, és alig tudott kiszakadni a révületből, mikor a felderítők vezetője megérkezett.
- Uram! A patkányok elhagyták a város falait és pontosan felénk tartanak. Úgy tűnik őket is vonzza a mágia erős jelenléte.
- Valóban, azok a mocskos kis férgek mindig kiszimatolják érzékeny kis orrukkal az erővonalakat. Nem csoda, hogy ekkora hatalomra tettek szert még ilyen silány természettel is. Készüljetek, meg kell akadályozni, hogy elérjék a tornyot, mielőtt befejeződne a rituálé.

A két sereg a torony előtti tisztáson ütközött meg. Egyszerű harcnak ígérkezett. Egyoldalú mészárlásnak kellett volna történnie. „Néhány rágcsáló kisöprése az udvarból” Az első varázsigék elkántálásáig pontosan így gondolta a halálmágus. Azonban a szavak melyekbe belekezdett nem akartak véget érni. Az igék, a fekete szavak maguktól bukkantak elő, és folytak végig az ajkain. A másik oldalon a szürkelátnok hasonló furcsaságot tapasztalt. Egymás után törtek fel belőle a szarvaspatkány átkozott mondatai. Először áldásnak tűnt, ahogy az ellenség mindkét oldalon nyögött a varázslatok súlya alatt, aztán ahogy egyre erősebb és erősebb lett a szorítás a mágusok elméjén, kezdett eluralkodni rajtuk a pánik. A koncentráció gyengülni látszott mindkét oldalon. Egyre bizonytalanabbak lettek a szavak, egyre több hiba csúszott a rituálékba. Néhány perc után megtörtén az, ami még soha egyikükkel sem, félrevarázsoltak egy egyszerű átkot. A mágia acélkalapácsként sújtott az elméjükre. Egy pillanatra megrogytak a súly alatt. A hogy felnéztek látták, ahogy adeptusaik megtörnek a mágia visszacsapásai alatt. Egy pestis pap teste körül örvényleni kezdett a levegő és néhány pillanat múlva egy lilán kavargó jelenés magába szippantotta a törékeny testet. A másik oldalon egy kisebb tudású varázsló eszét vesztette, csapatai előtt térdre borulva artikulálatlanul hörögni kezdett, a szeméből patakokban folyó vér saját nyálával keveredve csorgott a homokra.
Nem volt visszaút. A látnok egyetlen intésére egy egész csapat barbár változott patkányemberré. A halál mágus, ha lehet még rosszabbul járt, teste egyre zsugorodni kezdett, míg végül teljesen átalakult egy közönséges rágcsálóvá. Saját emberei taposták halálra.
A mágia örvénylése egyre csak erősödött és egymás után szippantotta magába a káosz teremtményeit. A hatalmas torony falai megremegtek, a szikrázás már-már elviselhetetlen erejűvé növekedet. Kéken izzó energianyalábok martak a patkányok bundájába és a még el nem tűnt harcosok csupasz bőrébe. Az épület középpontja egyre fényesebbé vált, a morajlás egyre hangosabb lett. Csupán néhány szívdobbanásnyi idő telt el, amikor a torony végül megadta magát és egy hatalmas robbanással beterítette a csatateret.
A káosz harcosai mind egy szálig eltűntek, sem holtan, sem élve nem maradt nyomuk a völgyben. A szürkelátnok a fényrobbanástól pár percig vakon tántorgott harcosai között. Mikor elkezdett tisztulni a látása ismét feltekintett a toronyra (illetve a rom halomra, ami maradt belőle)
...és elállt a lélegzete.
Ott ahol eddig az építmény karcsú teste emelkedett ki a talajból, most egy hatalmas fénylő kapu tátongott. Szélein fodrozódott a levegő, látszott, hogy a mágia járja át mindenütt
Ahogy a látnok szemeit ismét élesre fókuszálta megpillantotta a kapu mögött kibontakozó tájat.
Egy erdő, furcsa hatalmas levelű fákkal. A fákról indák lógtak mindenfelé, az ég pedig szikrázó kékséggel ragyogott. A felhők között hatalmas soha nem látott teremtmények köröztek a fák közül pedig olyan fojtó átható pára áramlott, amit még sohasem tapasztalt.
És az erdő egyszer csak megmozdult.
Valami közeledik, egyenesen az átjáró felé...

Az idéző kör szélén álló alak befejezte a kántálást. Rothadó arcán elégedettség tükröződött, ahogy a rég elhagyott temető földje remegni kezdett körülötte. A talaj termékenynek bizonyult és végre kezdődhetett a bőséges aratás. Az egyik kripta félig törött fedele lassan megmozdult. A nekromanta gerincén jóleső borzongás futott végig, ahogy a száz éve mozdulatlan kövek egymáson megcsikordultak. A temető homokja mind több helyen éledni látszott, porladó csontok és félig lebomlott húsú testek törtek utat a felszín felé. Önelégülten szemlélte művét. Már hosszú percek teltek el, de a talaj még mindig rázkódott körülötte.
- Igazat írhatott a fóliáns az erőddel kapcsolatban, a mágia jóval erősebb ezeken a területeken. Különös erőt érzett, ahogy a feltámasztás rituáléjának szavai mormolta. Mintha a mágikus örvények fókuszpontjában állna, egy gyűjtő lencse közepén.
Az energia hullámok egyre csak erősödtek, a föld remegése cseppet sem gyengült, pedig a holtak nagy része már csatasorba rendeződött.
A halott mágust egy harci kürt rekedt hangja térítette vissza a hatalomtól megittasult révületből. A temető falai felett egy kék-arany lobogó járta őrült táncát, a levegő pedig szinte sistergett a felgyülemlett energiáktól. Lassan értelmet nyert minden...a szűnni nem akaró remegés, ahogy a súlyos csatamének lépte alatt döngött a talaj... a mágia sosem látott ereje, ahogy kétfejű káosz isten áldása örvénylett csapatai felett.
-De hogyan? Hiszen olyan körültekintően járt el, árnyékról árnyékra járva lopta lépteit. Nem lehet, hogy ilyen könnyen felfedezték volna és ilyen rövid idő alatt egy ekkora sereget küldtek volna ellene.
Ismét felhangzott a kürt, majd néhány harci dob is rákezdett monoton ritmusára. A hangok azonban nem a káosz csapatai felől érkeztek. A mágus zavarodottan tekintett a lenyugvó nap irányába. Ha az élet még átjárta volna testét, most ereiben biztos megfagyott volna a vér. A nyugati dombok lankáin száz és száz tomboló zöldbőrű özönlött feléjük, a sereg közepén pedig egy óriási szörnyeteg hátán visítozó goblin tüzelte a horda harci kedvét.
A felismerés egy pillanat alatt hasított a mágusba. Az a sok hulla, az alig elföldelt tetemek, az összetört sírboltok, mind-mind mementói voltak az egykori harcoknak, melyek a síkság vértől átitatott teste felett zajlottak. Kiszáradt hangszálai között csak egy fanyar megjegyzés bukott felszínre: „Rosszkor, rossz helyen...”

A csata rövid volt, ám annál véresebb. A semmiből feltűnt élőhalott sereg mindkét szembenálló hadvezért megzavarta, és a jó előre kitervelt taktikák pillanatok alatt dőltek dugába. A káosz sereg vezére csapatai élén repült és meglepetésében még ordítani sem tudott, mikor a holtak szellemei keresztülsuhantak rajta és lelkét kitépték halandó porhüvelyéből. Ezután minden leegyszerűsödött, csupán ütni kellett azt, aki a másik útjába keveredett. A csata kaotikus forgatagának szendvicsében a hús szerepét most a nekromanta és annak csapatai töltötték be, azonban igen rágós falatnak bizonyultak. Hiába szabdalták két oldalról is sereget, az elhullott tetemek minduntalan visszatértek. Tzeetch áldása ezúttal nem csak saját követőit segítette, a mágia szele pedig nem válogatott fajok tekintetében.
Úgy tűnt nem lesz erő, amely maga alá gyűrhetné a holtak seregét.
Tudva lévő azonban, hogy az erő nem tesz győztessé egyetlen olyan lényt sem, amely egész életét egy nála sokkalta erősebb faj árnyékában kénytelen eltölteni. Mugesk már messziről figyelte a hajlott hátú alakot, ahogy intései nyomán tucatszám emelkednek fel az elhullott testvérei. Megpróbált mindvégig a nagyobb fajtársai árnyékában maradni, elkerülni a csapásokat és a halálos mágikus lövedékeket. Fegyverét mindvégig övében tartotta, a mozgásban úgyis csak akadályt jelentett volna. Kivárta a megfelelő pillanatot, végignézte több tucat testvérének halálát, ha kellett sziklától-szikláig rohant, végül egy hatalmas káosz harci szekér alatt talált fedezéket. A halálmágus félrelépett a káosz mének rúgkapálásai elől, az oltár oldalába került és felkészült a fentről érkező csapások hárítására. A goblin erre a pillanatra várt, rövid pengéje szinte akadálytalanul siklott a nekromanta torkába. Kiszáradt bőr semmi ellenállást nem fejtett kia csorba pengére, csupán egy halk reccsenés hallatszott, mikor az elválasztotta a mágus fejét a testétől.
Mugesk, amilyen gyorsan csak tehette visszarántotta kezeit így elkerülte a káosz harcosok fentről érkező csapását, amely az immár fej nélkül tántorgó testet szilánkokká zúzták.
A holtak serege immár vezető nélkül maradt és a folyamatos utánpótlás megszűnésével csupán rövid ideig tudott ellenállni a zöldbőrűek nyomásának. A hullámokban érkező hordák végül elsöpörték mind két vezető nélkül maradt hadtestet visszaküldve mindenkit oda ahonnan érkeztek. A halottakat a föld alá, a káosz követőit, pedig saját létsíkjukra.
- Badlands az orkoké és az is marad, míg Gork és Mork áldása nyugszik felette!

Megérkezés a Badlands-re:

A Worlds Edge Mountains-on való átkelés kicsit hosszabb ideig tartott, mint amire Argar számított. Nem mintha, olyan sietős lett volna, hiszen egy törpe sosem kapkodja el a dolgokat, de ő testvérével ellentétben mindig szeretett felkészülni az esetleges nem várt eseményekre. A kémeket már időben kiküldték a környékre, de a goblinok által begyűjtött információk értelmezése hosszabb időt vesz igénybe, mint a megszerzésük.
Argar komoran vizsgálta az eléje kiterített térképet, miközben kívülről beszűrődtek az táborépítés jellegzetes hangjai. Délen patkányok által ellepett tárnákról szóltak a hírek, északon pedig vad ork hordák lepték el a folyó környéki területeket. A nyugati pusztaság egyelőre kihaltnak látszott, de sosem lehet tudni meddig fog ez így maradni.
A sereg nagy része már megérkezett a szűk hegyi ösvényeken keresztül, és elfoglalták őrhelyeiket a környékbeli hegyeken. Törpéi erős fedezékeket és hevenyészett falakat építenek, hogy elrejtsenek mindent a nemkívánatos szemek elől. Jól tudta, hogy álcájukat csak addig tudják fenntartani, amíg nem találkoznak Barack Varr törpéinek szövetségeseivel. Egy ork számára hihető lehet a törpe vért és jelzések, amit Karak Azul őrjárataitól zsákmányoltak, de az embereknek egyből szemet szúr majd a gyorslövetű pisztolyok, és a furcsa hadigépek sokasága. A falak mögött lassan befutnak démoni és szörnyszülött szövetségeseik is.
A sátor bejárata szétnyílt és felső testét teljesen előre döntve belépett Ga-Tor. A hatalmas testű Taur-ruk nem szerette az ilyen kényelmetlenül alacsony sátrakban tartott tanácskozásokat, de a hosszú út miatt egyelőre még zsörtölődni sem maradt ereje. A tábori asztal a sátor széléhez volt tolva, így mindenki kényelmesen elhelyezkedhetett, Argar és első számú helyettese Zamarg két oldalról foglaltak helyet, így a bullcentaur a sátor közepén állva –az egyetlen hely ahol ki tudta húzni magát- is jól láthatta a térképet.
-Délre kellene fordulnunk. A barlangokat megtisztítva az ocsmány patkányoktól nagyon jó hátországot építhetünk ki egy későbbi támadáshoz és készleteinket is feltölthetnénk. - javasolta Zamarg már nem az első alkalommal. A tűzvarázsló mindig kéjes örömet érzett, amikor a pirított patkányhús jutott az eszébe.
- Csakhogy észak felé közebb leszünk a célunkhoz. Az orkok ráadásul ragszolgának vagy szövetségesnek is jobbak a patkányoknál. – ellenkezett Argar. Hosszas vita vette kezdet a két törpe között, de mivel Zamargnak nem sikerült meggyőznie vezérét az érveiről, így végül a sereg az északi ork erőd ellen vette az irányt.

Az első összecsapás:

Zamargot támogatni kellett, nehogy összeessen a vérveszteség miatt. Hűséges katonái körbevették a tűzvarázslót, és rendezetten vonultak vissza a folyó túlsó partjára, ahol a seregzászlós körül már gyülekeztek a csata túlélői.
A varázsló mérgesen tekintett körbe, amikor meglátta mekkora veszteséget kellett elszenvedniük. Pedig minden jól indult. Több helyen is betörtek a várba, és úgy tűnt, hogy az orkoknak már csak perceik vannak hátra, de hirtelen minden megváltozott. Az ork erősítés a semmiből került elő, és elsöpörte a káoszdémonnal megerősített tüzérséget, Argar pedig nem tudta kordában tartani egyik varázslatát, és holtan rogyott össze a csatatéren. A zöldbőrűek innentől megállíthatatlanok voltak, és a törpék kénytelenek voltak visszavonulni az ostromlott erődtől.
- Óriási hiba volt ide jönni – morogta magában Zamarg – az a csökönyös Argar hallgathatott volna rám.
Miközben beérkezett az utolsó gyalogos is, elkezdték a veszteségek felmérését. A katonák jó része odaveszett vagy sebesült, de ami még ennél is szörnyűbb, hogy a tüzérségből semmit sem tudtak kimenteni, minden ott égett el az ork erőd tövében.
Már rég a sebesültek ellátásával és összetákolt védművek készítésével voltak elfoglalva, amikor berobogott az egyetlen szinte sértetlen osztag. Ga-Tor és fiai páncélját – a káosztörpékkel ellentétben – nem a saját vérük borította, hanem a zöldbőrűek kiontott váladéka. A hatalmas bullcentaur egyenesen Zamarg irányába vette az útját.
- Argar életben van. Láttam, hogy mozgott, amikor azok a tetves rabszolgaporontyok becibálták az erődbe. - mondta miközben elkezdte lecsatolni páncélját. – Ha az az átkozott óriás nincs ott, talán visszavegyünk érte.
- Akkor most még vagy fél tucat máglyát állíthatnánk a szellemetek útjelzőjének. – figyelmeztette a tűzvarázsló a harcias Ga-Tor-t. Majd elgondolkozva hozzátette – Argar sorsa egyelőre maradjon köztünk. – Tudta, hogy nincs szükség magyarázatra, a bullcentaurok, ha másban nem is, a parancsok teljesítésben nagyon jók voltak.

Este tucatjával gyújtották a halotti máglyákat, hogy elesettjeik lelkét vérszomjas istenüknek Hashutnak ajánlják, de más fajjal ellentétben a törpék szívét nem a fájdalom szorította, hanem a bosszú vágya minden egyes elesett társuk miatt. Ahogy a részben mágikus tüzek füstoszlopait szép lassan átfújta a szél a folyón az ork erőd felé, úgy telt meg minden törpe szíve haraggal. Ez az érzés segítette át őket az elmúlt évszázadokon, a gyűlölet és a bosszú már a vérükké vált, és jól tudták, hogy ezekben az órákban démoni szövetségesükre is mindig számíthatnak.

Queek elit testőrségének gyűrűjében, vérben úszó szemekkel szemlélte a távolban magasodó törpe erődöt. Türelmetlenül várta a jelet a roham megindítására. Hetek óta táboroztak már az erőd körül, elzárván a bent rekedteket mindenféle külső segítségtől, utánpótlástól.
Bár csatára ez idáig még nem került sor, az ostrom mégis a lehető legjobban haladt. A felderítők jelentették, hogy a váron belül a helyzet a pokollal egyenlő. A védők jelentős része éhen pusztult, vagy szinte teljesen legyengült. Ha az ostromlottak, nem az átkozottul szívós törpék lettek volna, a vár már bizonyára jó ideje Skaven kézen lenne.
De az idő sürget, a közelben több sereg is feltűnt, s Queek tudta, nem várhat tovább, mielőbb el kell foglalnia az erődöt….

…Hatalmas robbanás sorozat rázta meg a környéket. A talaj megremegett. A vár körül átláthatatlan porfelhő kavargott. Ez volt a jel! A felderítők sikeresen aláaknázták a várfalat, amely több helyen leomlott, megkönnyítvén az erőd elfoglalását.

„Előre!” – visította Queek és vörös páncélosai kíséretében rohamra indult a fal ellen.
Alig tettek meg néhány tucat lépést, amikor a törpe tüzérség működésbe lépett. A mágikus rúnáknak köszönhetően a kőhajítók lövedékei mérnöki pontossággal csapódtak a rohamozó patkányhordák sorai közé. Péppé zúzott, összeroncsolódott patkánytetemek repkedtek szerte széjjel Queektől mindössze pár méternyi távolságra. Ha a csapat nem evett volna a rohamot megelőzően a Szürke Látnok titkos főzetéből, mely őrjöngő fanatikusokká változtatta őket, most minden bizonnyal egymást agyontaposva menekülnének vissza a táboruk felé.
És ezzel még közel sem volt vége az ostromlók megpróbáltatásainak. Miközben átugrott egy árkot Queek megpillantotta, amint az elkeseredett szakállas védők, egy óriási füstölgő üstöt cipelnek a romos várfal széléhez. Ösztönösen visszafogta lépteit. Hagyta, hogy testőrségének egy része megelőzze őt….végűl is ezért vannak… A védők az utolsó pillanatban a stormverminek nyakába zúdították a forró szurkot. Rettenetes káoszt okozva ezzel a támadók soraiban s számolatlan füstölgő tetemmel borítván be a várfal tövét.
De végül odaértek…Queek méteres ugrásokkal a faltetején termett és őrjöngve vetette magát a törpékre. A gyilokjárón megkezdődött a mészárlás. A legyengült és megfogyatkozott törpéknek esélyük sem volt az elit patkánycsapattal szemben.
Közben a vár többi részén is megkezdődött az ostrom. A pestis szerzetesek, a beszivárgó felderítők és a Szürke Látnok vezette klánpatkányok a vár nyugati oldalát vették támadás alá.

Alig pár perc leforgása alatt a várfalon nem maradt élő törpe. Viszont annál több azon kívül.
Szinte a semmiből tűnt fel egy csapatnyi kétkezes kalapácsot lóbáló nagyszakállú. A meglepetés erejét kihasználva rontottak rá a Szüke Látnokra és csapatára. Azok természetesen felhagyván az ostrommal azon nyomban menekülőre fogták a dolgot.
Queek megvetően nézte a menekülő csürhét a várfal tetejéről s közben reménykedett, hogy az üldözők beérik és Szürke Látnokostúl mindegy szálig levágják őket.
Sajnálatára nem így történt. Sőt valami hatalmas balszerencse során a törpék annyira lemaradtak a prédájuktól, hogy azoknak tisztes távolban sikerült újra alakzatba rendeződniük.

S ekkor valami olyasmi történt ami még a sokat látott Queeket is megdöbbentette. A Szürke Látnok kántálásba kezdett. A levegő vibrált körülötte. Botját a törpe csapatra irányozta, majd fülsüketítően visította a Szarvas Patkány nevét. Ekkor egy pillanatra még a harctéri zaj is megszűnt…Döbbent csend telepedett a csatatérre… Majd a törpe csapat felől immár nem az ősi törpe harci dal zengett túlharsogván a csata robaját, hanem törpe ruhát és páncélt viselő patkányemberek visítása és vonyítása.
Queek sokkos állapotban nézte végig, ahogy a büszke törpe harcosok a szeme láttára alakultak át patkány harcosokká. Ilyet még nem látott. Remegő kezéből kihullott a levágott törpe fej, melyet már percek óta szorongatott. A Szürke Látnok önelégülten vigyorgott fel Queekre, majd az újdonsült csapatával együtt elindult a vár kapuja felé….

Queek még néhány percig döbbenten állt a bokáig vérmocskos gyilokjárón, majd ő is megindult a már teljesen patkány kézen lévő várudvar irányába….

- Orkok, orkok és orkok! Elegem van már ezekből a mocskos zöldbőrűekből
Sigvald mindig büszke tartása most haragosan remegett, ahogy csapatai élén az újra és újra felbukkanó hordákat figyelte.
- Azért jöttem, hogy zavart okozzak, és új híveket szerezzek a nagyúrnak, mégis mást sem csinálok, mint aratom a lelkeket és a vérző oltárra helyezem a koponyákat. Ha ez így megy tovább úgy hiszem lassan egy másik patrónushoz kellene imáimat intéznem.
És valóban úgy tűnt,a maroknyi sereg hiába kergette szét az útjukba kerülő orkok és gobliok hordáit, azok helyére mindig újabbak és újabbak érkeztek. Hiába végzett Sigvald egymagában szörnyek garmadával serege mégis folyton hátrálni kényszerült. Be kellett látnia azt is, hogy Festus ügyeskedése valóban hasznosnak bizonyult mivel levette a terhet a keleti frontról az horda vezérének eltávolításával. Az eredeti terv azonban túlságosan is jól sikerült és most a káosz seregeit minden oldalról a zöldbőrüek álltal felhergelt ellenségeik fenyegető karja ölelte körbe. Igaz északon sikerült megvetni a lábát a halálmágusnak és visszaszorítani a barlangjaikból előmerészkedő törpe Thánokat a veszély mégsem múlt el hiszen immár a patkányok hordái is fertőzték a környéket, délen pedig jóval sötétebb erőket zavartak fel a felbőszített ork csapatok.
A repülő erődnek, melyről a legendák szóltak, és ami miatt az egész küldetés elindult még csak színét sem látták.
A konspiráció hálóinak szövögetése szépen lassan átalakult életmentéssé és immár az ellenségeskedés szítói maguk is egyek lettek a csatározó felek közül.
Úgy tűnt, az események irányítása egyre inkább kicsúszott Slaanesh kezei közül, Sigvald egyre többet hagyatkozott Festusra, aki pedig Nurgle felé tartozott elszámolással. Khorne nagyúr pedig, bár taktikai érzéke sosem volt csillogó, mindig a megfelelő helyen ütött sebet a finoman megírt terv törékeny háló testén. Oly hírek ütötték fel a fejüket, hogy a keleti tárnák törpéit a harcok és a temérdek vérontás megfertőzte és immár a káosz szolgálatában járják a felszínt. Csekély győzelem, ráadásul ezzel is csupán riválisai erősödtek tovább.
- Ha nyereséggel akarom zárni az egész hadjáratot, úgy tűnik mégis szükségünk lesz az őrült ember mágus kreálmányára. Küldj üzenetet a fiamnak! Haladéktalanul induljanak délre, hogy mire beköszönt a forró évszak a lebegő erőd a kezeink között legyen. A mágia örvénylő tölcsérébe kell nyújtanunk a kezünket és így még miénk lehet a győzelem.

A szolga mélyen meghajolt és lassan elkezdett kihátrálni a teremből. Slaanesh nagyúr gondolataiba merülve hajtotta kezébe félig női, félig férfi vonású arcát és így nem láthatta, hogy a távolodó alak sziluettje egy pillanatra megremegett. Csupán a pillanat egy töredékéig volt érzékelhető a látomás, melyet egy egyszerű halandó pusztán szeme csalfa játékának vélt volna. És lehet, talán csak az is volt...

Warghaz keze görcsösen kapott a mellvértjéhez. A szeme előtt táncoló vörös foltokon keresztül még látta, ahogy kupája az asztal széle felé gurul, majd hangos csörömpöléssel a földre hull. A szoba másik végében a sunyi képű kis goblin eddig ideges arca lassan vigyorra húzódott. Ahogy látta kiszállni az életet a horda vezérének testéből egyre magabiztosabbá vált és lassan előre lépett az árnyékokból. A függöny mögül egy ragyás kéz nyúlt a válla felé és ragadta meg erősen.
- Ügyes munkát végeztél Raff! A nagyúr ezért mesésen megjutalmaz majd. – Festus megragadta a törékeny kis testet és fekélyekkel borított kezével egyre erősebben kezdte szorítani az apró kis nyakat. – Nélküled sosem sikerült volna ilyen közel férkőznöm a horda vezetőjéhez ezért örökre hálás leszek neked.
- Ghmpff…Raff felnyögött, ahogy az erős szorítás egyre kevesebb levegőt engedett a tüdejébe – próbált néhány szót kipréselni magából, de csupán értelmetlen hörgések hagyták el az ajkait.
- Íme hát az én ajándékom neked. A hájas varázsló szabad kezével egy üvegcsét húzott elő köpenye egyik koszos zsebéből, majd annak tartalmát a vergődő goblin szájába öntötte. Raff fuldokló köhögéssel zuhant a földre, majd néhány gyötrelmes másodperc után a padlóra ürítette gyomra tartalmát. Festus némán figyelte a kicsi lény szenvedését, mohó tekintetét egy pillanatra sem vette le legújabb kísérleti alanyáról. Néhány perc elteltével Raff vonaglása csillapodni kezdett és pár apró bizonytalan mozdulattal próbált ismét talpra kecmeregni. Bár eddig sem nyújtott kellemes látványt a kis zöldbőrű ábrázata, a folyadék, amit lenyelt ha lehet még ocsmányabbá változtatta külsejét. Szája környékén, ahol a zavaros lé a bőrét érte ocsmány hólyagok keletkeztek, szeme teljesen kifehéredett és torka helyén csupán egy nyálkás üreg tátongott.
- Így! Most már valóban méltónak tűnsz arra, hogy vezesd a hordát uraid nevében. Törzsfőnök lettél, pontosan, ahogy ígértem. Ez a vár mostantól a káosz urainak dicsőségét hirdeti. És most menj és szórd szét uram áldott magvait a testvéreid között.
Raff kissé szédelgő lépteivel elindult az udvar felé, le egészen a kaszárnyákig és amerre járt csupán a rothadás bűzlő szagát és üveges tekintetű zöldbőrűeket hagyott maga mögött.
Az első vár elesett, az első követők megtértek uraikhoz…

"Csodás boltívek, méltóságteljes szobrok alattuk. A falakon a múlt dicső és olykor fájdalmas mozzanatai örök mementóul a jövő nemzedékeinek. Ez Karaz-a-Karak trónterme.A terem közepén a trónon látható Thorgrim a törpék Nagykirálya tanácsadóival körülvéve. Itt szinte mindig folyik a tanácskozás, hiszen a gondok és az ellenség számtalan. Csak kevés törpe mer megszakítani egy ilyen gyűlést. Ezek egyike Haggi a Nagykirály segédje."
-Nagykirály Barak Varr követe érkezett hozzád sürgős ügyben!
-Vezesd be!
"Egy díszes öltözéket viselő törpe lép be, akin látszódik a gyorsan megtett nehézségekkel teli út!"
-Üdvözlet Nagykirály! Viharlovas Barr vagyok Barak Varr egyik thánja. Uram az üdvözletét küldi, és a segítségedet kéri.
-Köszöntelek Barr thán. Mi híreket hoztál?
-Barak Varr nehéz napokat él át mostanság. A haderőnk nagy részét leköti a sötét elf kalózokkal vívott folyamatos csatározás. Úgy elszemtelenedtek, hogy már szinte minden kereskedőhajó mellé védelmet kell rendelnünk. Szerencsénkre a szárazföld felől eddig csak néhány határvillongás történt, útonállók és zöldbőrűek nem nagy számban. A határvadászaink még kis létszámban is el tudtak velük bánni. Azonban az utóbbi hetekben valami megváltozott. Egyre több kis csapat menekült fel a hegyeinkbe a Badlands felől. Az elfogottakat kihallgattuk, és aggasztó információkhoz jutottunk. Többen is egy repülő erődről beszéltek, amely Badlands felett repked össze-vissza. Az erődöt pedig nagyobb seregek követik. A foglyok skavenek, zöldbőrüek, emberek, káoszhívők és sivatagi holtak seregeiről beszélnek. Ekkora támadó erőt nem tudunk feltartani. A védekezésben kérnénk a segítséget.
-Aggasztó hírek ezek thán. Adunk egy térképet, jelöld be rajta a seregeket, reggelre pedig kapsz választ. Addig is egyél, igyál, pihend ki magad.
"A reggel már lázas készülődésben találta a várost. Készleteket és hadianyagot halmoztak a szekerekre. Felfegyverzett csapatok gyülekeztek a zászlóik körül.Eközben a Nagykirály tróntermében:"
-Viharlovas Barr thán mint láthattad a sereg már készülődik. A csapatokat Orkzúzó Olafson lord fogja vezetni. Segítenek visszaszorítani az ellent, és megvédeni a várost. Járjatok szerencsével, és az istenek vigyázzanak rátok!

… Queek gyűlölködve, de elégedetten szemlélte a kezében tartott furcsa formájú zsugorított koponyát. Időnként fájdalmas köhögésroham rázta meg. Ez az átkozott „Káosz Varázsló” alattomos mágijájával majdnem megölte, de végül sikerült elégtételt vennie rajta. 1 nap telt el a véres ütközet óta, melyben bár teljes elit testőrsége odaveszett, sikerült csaknem teljesen felszámolnia az ellene felvonuló „Káosz Harcosok” seregét, s ezzel a küldetés számára fontos területet megkaparintania.
Miután a Skaven expedíciós erők a felszínre törtek a tárnákból, Queek azon nyomban előretört hadtestével. Égett benne a bizonyítási vágy és a harag, amiért nem Őt nevezték ki az egyesített seregek Főparancsnokává. Nem érdekelte kivel, s mivel hozza össze a sors. Ölni akart, pusztítani, s bizonyítani a Tizenhármak Tanácsának, hogy ki is a legrátermettebb hadvezér. Ez részben sikerült is neki, hisz győzelemre vezette seregét.
Kezében a koponyával, felállt a kidőlt fartörzsről, amin eddig üldögélt és odasétált a sátra mellett található nyitott ládához. Óvatosan belerakta a koponyát. A ládikó nem volt üres. Egy másik hasonló zsugorított koponya mellett egy méretes páncélsisak feküdt az alján. Egy „Káosz Bajnok” feje volt az. Ezt is a legutóbbi csatában szerezte, de legnagyobb meglepetésére a harcos koponyája teljesen egybenőtt a sisakjával, így nem tudta azt lehúzni a fejről és összezsugorítani. Fogta hát és úgy, ahogy van elrakta az egészet. Majd ha visszatér szeretett „trófea” termébe talál neki egy jó helyett a többi zsugorított fej, törpe szakáll és egyéb harci relikvia között.

De ez még nagyon soká lesz, rengeteg csatát és párviadalt kell még addig megvívnia s reményei szerint a ládája színültig lesz majd hasonló „értékes” trófeákkal…

A hatalmas piramis méltóságteljesen emelkedett ki a hegyek ormai közül. A Fáraó meg volt
elégedve mágusai munkájával, de most nem az építmény fenséges látványa foglalkoztatta.
A távolban, a levegőben úszó erőd lassan mozgó testén tartotta a tekintettét.
A csípős hideg szél süvítve szaladt át a testén, és a gyolcsain. De ezt nem érezte. Évszázadok
óta nem érzet már semmi ilyesmit.
Valami mást érzett. Valami egészen mást.
Lassan elszakította izzó tekintetét a repülő erődről, és a bal kezében tartott medálra nézet.
Az arany medál lánca a csuklójára volt tekerve. A medálba egy női arc volt karcolva, a régen
ráfestett színek kopottasan, megfakulva próbálták visszaadni az arc szépségét.

A Fáró mögül rekedtes hang szólalt meg.

- Nagyságos úr. Nap gyermeke. Elkészültünk.
A Fáraó a tenyerében fekvő medálban lévő arca nézet még egyszer aztán lassan megmarkolta
azt.
- Lássam őket. – a hang oly mély és hátborzongató volt, hogy a körülöttük lévő férgek is
örülten próbáltak elmenekülni.
- Ahogy óhajtod fényességed. – hajolt meg a rothadó pap.

A fáraó még egyszer a levegőben úszó erődre tekintett, aztán lassan megfordult. A hátára
vetett jobb napokat is látott királyi palástot a hegyi szél meglebbentette.
Súlyos vasalt csizmái alatt a kavicsok csak úgy csikorogtak, ahogy megindult követve a
rothadó testű főpapját.

A lich egy botra támaszkodva vezette urát a hegy oldalába nemrég vájt úton. Nem siettek.
Soha nem sietnek, az idő nekik dolgozik. Az ösvény lassan kanyarodott, amíg halott izzó
szemük elé nem tárult a hegy lábánál elterülő völgy.
A völgyben egy komótos folyó hömpölygött öregesen. A folyó mellet, keletre lévő mocsár
zöld kipárolgása éles kontrasztban volt a nyugatra lévő dús zöld mezőkkel.
A folyó mellet hatalmas csontváz sereg hömpölygött. A lények között masszív kőszobrok
álltak, fenségesen hirdetve a Fáraó dicsőségét és hatalmát, mögöttük pedig rothadó keselyük
terpeszkedtek a fák ágain.

A lich megállt és mélyen meghajolt ura előtt.
- Ó napisten helytartója. Sereged várja parancsaidat.

A Fáraó vörös szeme végigsiklott a hatalmas rezzenéstelenül álló hallott seregen.

- Noferkaré Nebi! Szólitalak! – morajlott a Fáraó hangja végig a völgyön.

A fáraó előtt kis forgószél kezdte felkavarni a föld porát, lassan egyre hatalmasabb lett, és egy
emberi alak kezdett testet ölteni benne. A forgószél amilyen hirtelen jelent meg úgy is tűnt el.
Helyén csupán egy gyolcsokba tekert múmia harcos maradt teljes pompájában.
A gyolcsai teljesen feketék voltak. Jobb kezében egy súlyos bronz buzogányt fogott.
Nyakában egy szkarabeusz nyakéket viselt, karjain arany, jáspis, ametiszt karperecek voltak.
A harcos féltédre ereszkedett és narancsosan izzó szemét a földre vetette.
- Mit kíván a Krokodil isten és az én Uram? – recseget mély hangján a herceg.
- Vedd seregem neked adott részét, és menj nyugatra. Szerezd vissza azt, ami a miénk.
Szerezd vissza mindazt, amit elvettek tőlünk. – A Fáraó hangja morajlott, mint a vízesés.
- Úgy lesz uram!
- Nem kímélsz senkit. Nem hagysz életben semmit. Elveszed mindenüket, ahogy ők vették el
a mi tulajdonunkat. Testüket megtöröd, és kárhozatott hozol rájuk. A krokodil isten vezessen
utadon.
- Úgy legyen! – állt fel a herceg.
A fáraó nem mozdult, amikor a múmia vezér sarkon fordult és lassú, félelmetes lépésekkel
elindult az ösvényen lefelé a völgybe, a rábízott seregtesthez.
A herceg miután elhagyta a főpapot suttogott pár szót. A hegy falára rajzolt emberi
alakzatokból két pap lépet ki, és szó nélkül követni kezdték őt.
A Fáraó tekintettre se méltatta a két papot, és még akkor is a kiszögelésen állt, amikor a
herceget és a seregét elnyelte előlea távoli horizont.

A lich főpap türelmesen állt a királya mellet és halott jéghideg tekintetét annak testén lévő
krokodil mintás ékszereken nyugtatta.
A Fáraó csak akkor mozdult meg, amikor a lebukó nap vörösre váltott. Izzó szeme ismét az
erőd felé tekintett.
- Visszaszerzem ami az enyém! – morogta olyan erővel, hogy körülötte a kövek is
megremegtek. A bal kezében a medált megszorítva a főpapjára nézett.
- Indítsd a második hadtestet. Én keletre megyek.
A főpap mélyen meghajolt, és szó nélkül elindult a völgyben álló seregteste felé.

A fáraó pár percig figyelte, hogy a főpap megindul a csapataival, majd utána csatlakozott a
völgyben maradt saját seregéhez.

A sivatag forró levegője finoman kavarta fel a dűne homokját. A nap erőteljesen szívta
szárazra mindazt, ami e felhő nélküli égbolt alatt megpróbált élni, mozogni, elmenekülni.

Ez az árnyék nélküli halál földje, ez a halottak földje.

Egy kígyó bújt ki a homok alóli üregéből, és halkan siklott a dűne oldalán, finom
mozdulatokkal közelítve a célját. Halk surranását alig lehetett hallani, a finom sárga
homokszemeket elnyomva pedig hullámos csíkot hagyott maga után.
Nyelvét folyamatosan, a hőség ellenére ki, ki nyújtotta, így tájékozódva a környezetéről.

A szempár vörösen izzott. Egy ideig rezzenéstelenül nézte az állat kecses mozgását. A szemek
körül lévő bőr már évszázadokkal ezelőtt elszáradt, de nem rothadt. A balzsamozók jó munkát
végeztek. Persze ez volt a legkevesebb.

A kígyó akkor vette észre csupán a homokban szoborként álló alakot, mikor már alig egy
méterre közelítette meg. Riadtan váltott irányt, és felgyorsulva próbált minél messzebb
kerülni. Ösztönei riadtan késztették a távozásra.
Vörös szempárjával követte a kígyót, a feje finoman, komótosan fordult, ahogy a kis vörös,
fehér, fekete csíkos test menekült előle. Nem mozdult, nem tett lépést, nem ment utána, csak
állt, mint maga a halál.
A kígyó lassan elérte a dűne tetejét, érzete, hogy ha átbukik a karéjon megmenekült. A kígyó
tudata másképp dolgozta fel a dolgokat, mint az emberi agy, zsigerében érezte, ösztönei
hajtották előre. A teste villámként hasította a homokot, amikor elérte a csúcsot.
Ekkor az alak ujja hirtelen megmozdult. Nem tett sok mozdulatot, akár egy rángásnak is
gondolhattuk volna. De ez a kis mozdulat volt maga a halál.
A homokból, ott ahol a kígyó már pont átsuhant volna, egy hatalmas csontolló csapódott ki, és
vágta ketté egyetlen brutális mozdulattal a kicsiny testet. Az állat teste kettészelten, élettelenül
hullott a dűne homokjára, és bucskázott végig az oldalán.
Az olló zárt élein a kígyó kevés vére, és hús cafata csúszott lassan le, ahogy a hozzá tartozó
hatalmas test, megremegtetve a dűne tetejét kiemelkedett a homokból.

A vörös szempárhoz tartozó arcon egy halovány mosoly futott végig. Testét megfeszíttette, és
a vele szemben kiemelkedő csontskorpióra vetette tekintetét.
Job kezét felemelve magasba tartotta alabárdját. A kezére tekert régi gyolcsok halkan
recsegtek, ahogy az alattuk húzódó porló izomkötegek megfeszültek.
Az alak, arcát a nap felé fordította és testéből olyan mély morgás tört elő, amibe a körülötte
lévő hatalmas pusztaság földje beleremegett.
A csontskorpió türelmesen fordult a mestere felé. Csont lábaival lassan a Fáraó mellé állt, és
halott élettelen tekintetét a király alakjára vetette.
A Fáraó morgására a körülöttük lévő homokból, csontkarok, fegyverek emelkedtek ki. Régen
halott és eltemetett lovak csontvázai húzták elő a homokból szekerüket, csontváz harcosok
légiói ébredtek fel évszázados álmukból, hogy a királyuk hívására újra hadrendbe álljanak.
Több száz csontváz lépet újra lábával a sivatag homokjára, és állt az korábbi életükben
megtanult csatarendbe. Csontváz konstrukciók lépdeltek a király hívó szavára.

A Fáraó tekintette felizzott, ahogy végignézett a légóján. A harcosok csontjairól a sivatag lágy
homokja hullott. Bal kezével felemelte a krokodilbőrből készült pajzsát, és felüvöltött.
Bár hangszálai már évszázadok óta elrohadtak, hangja mégis erősen harsant.
A sereg minden harcosa felemelte kezét, és fejüket felemelve, királyukkal együtt üvöltöttek
az égre. A környék minden lénye remegve húzta meg magát, ahogy hangjuk tornádóként
végigsöpört a sivatagon.

Ahogy az üvöltés erősödött, úgy támadt fel a szél is. A homokot felkavarva lassan hatalmas
tornádóvá vált, és beborította a sereget. Hamarosan a sűrű sötét függöny szinte teljesen
eltakarta őket, amin csupán őrjöngő üvöltésük foszlányai törtek át a külvilágba.
A vihar egyre erősödő bömbölése végül elnyelte hangjukat, és a forgószél hatalmas
lendülettel meglódult a sivatag felé. Oly sebesen, hogy azt a természet képtelen lett volna
önnön erejéből megismételni.

Ahogy távolodott, a dűnére visszatért a csend, és a nyugalom.

A Fáraó hadba ment.

- Slaneesh nagyúr, híreket hoztam!
Úgy tűnik eddig minden úgy alakul, ahogy eltervezted. Sigvald, már megbocsáss a tiszteletlenségért, makacs büszkesége és önfejűsége elérte a kellő eredményt.
- Nincs szükség udvariaskodásra, a fiam sosem lesz egyenlő velünk. Képtelen levetkőzni az embert önmagában és sohasem fog felülemelkedni fajának gyengeségein. Pontosan ugyanazok a korlátai, amik elszakították egykori népétől és hozzám vezették. Festus jó szolgálatot tesz még úgy is, hogy a bűzlő nagyurat szolgálja. A tudásvágy ugyanolyan mohóvá tehet, mint a kincsek és a hatalom utáni sóvárgás. Mi a helyzet a többi hordával?
- Tzeentch nagyúr serege bevette magát egy üres erődbe északon, de túlságosan nagy csinnadrattával érkeztek, ami szemet szúrt a közeli tárnák vezéreinek. A legutóbbi hírek szerint a kurtalábúak porrá és törmelékké lövették a várat és kifüstölték azt a néhány harcost, akik előkúsztak a romok alól.
- Pompás! Ezek szerint a zöldbőrűek, hamarosan szembetalálják magukat ősi ellenségeikkel! Festus remélem a megfelelő szavakat suttogta a gyenge szívű kis zöldbőrű sámánok fülébe. Már csak arra van szükségünk, hogy a mohó kis patkányok kövessék a lépes méz szagát és időben érkezzenek a „fiesta” kezdetére!
Minél nagyobb az asztal, annál nagyobb az étvágy és annál mohóbb a vendégsereg. Úgy tűnik sikerült bőségesen megterítenünk.
Menj és intézkedj, hogy gyors legyen keleten a csata, egy halálmágust küldtem, hogy megtisztítsa a patkányokat a veszélyes vezetőitől. Nélkülük csupán egy kincsekre és mágiára szomjazó csürhe lesz a mutáns hordából.
- Igenis nagyuram!

…valahol, egy távoli erőd mélyén a halk morgás bénító kacajjá erősödve rázta meg az ősi falakat.
- Mágia!? És mi lesz veled mond csak kedves „testvérem”, ha a vitorládból kifogjuk a szelet? Meg látjuk mire jó egy varázsló, ha a düh felkorbácsolja nyugodt elméjét. Meg látjuk mit tesznek a harcosaid, ha látják porba hullani vezérüket.
Okosnak hiszed magad, a cselszövés nagymesterének. A munkálkodásod mégis az én folyóim vizét fogja áradattá duzzasztani. Ha ez a három sereg egymásnak feszül a végeredmény csak egyetlen istent fog dicsőíteni. És a bemutatott áldozatot én örömmel elfogadom… még tőled is!
A hatalmas szárnyas teremtmény megfordult és döngő léptekkel elhagyta a termet és az egyre halkuló kántálást:
„Vért a vér istenének!”